Eeeelnézést kérek a borzalmasan erőltetett és idegesítő címért, de egyszerűen megkerülhetetlenné váltak az ilyen jellegű posztok napjainkra...én meg konkrétan a fejem a falba verem MINDEN EGYES ilyen akadémiai színvonalú bejegyzés láttán...
Oda jutottunk mára, hogy a korábban teljesen természetes dolgok mára kivételes, őrjítő, ámulatba ejtő, szokatlan, meghökkentő mutatvánnyá nemesedtek, többek között a lyukas anyagok megfoltozása, a ruhák átalakítása, vagy a régi tárgyaink gondos ápolása is olyasmi, ami gyakorlatilag a csodatétellel ér fel.
Véleményem szerint nem kell minden alkalommal eget rengető dolgokat tennünk, nem kell feltétlen ámulatba ejtenünk a lelkes olvasókat, mert igenis, tudomásul kell venni, hogy az élet nem csak erről szól!
Nem lehet folyamatosan ezer százalékon izzani és megtagadni az élet olyan apró részleteit, amik pedig jelen vannak.
Félre ne értsetek, én nem akarok "megmondó" szerepben tetszelegni, de úgy veszem észre, hogy ebbe az irányba tartunk... aki nem kirívó, aki nem harsány, azt szinte azonnal "elkaszálják", mondván, hogy ő olyan "semmilyen"...
Nyilván én már egy másik generáció vagyok, de a napokban a lányommal néztem a kedvenc youtube-ereit és a fejem fogtam konkrétan, hogy a nagy részük mennyire "direkt"...mennyire nyomulós, mennyire más, mint én...és ez elgondolkodtatott...
Manapság a művész világban is az a "zseni", aki legalább egy kissé törvényen kívüli, aki valamiben a megszokottal gyökeresen szemben áll. De mi van azokkal, akik "csak" a hétköznapi dolgukat végzik el? Mi van azokkal, akik nem alkotnak életre szólót, "csak" átlagosan élnek...
Mi van azokkal, akik a fogyasztói társadalom fő csapásvonalával ellentétben nem dobják ki, ami elromlik, hanem megjavítják?
Bevallom, én nagyon sokszor lusta vagyok...halmokba gyűlt a javítandó ruha, ágynemű, egy leszakadt gomb, egy lyuk, vagy egy foszlott szegély....vagy azok a régi tárgyak, amikkel kéne kicsit foglalkozni, de nem olyan nagy szám, ami külön blogbejegyzést "érdemelne". (Ez is milyen...hogy valami nem "érdemel" külön posztot, valami, amivel időt töltünk és amitől az életünk és a közérzetünk javulhat.)
De most megembereltem magam.
Két napot szántam arra, hogy a függőben levő háztartási ügyeimet elrendezzem, és kimondottan élveztem!
Panni egyik kinőtt farmernadrágjának a térde fűfoltos volt, és kiszakadt egy esésnél. Ő már kinőtte. Én pedig nem akartam kidobni, levágtam és kézzel, rejtett öltésekkel egy jó film alatt felhajtogattam Pistinek.
Aztán itt az asztal kérdése...mivel folyamatosan kinyitva használtam, nem volt négyzetes terítőm rá, mert mindig a hosszúkásokat kerestem. Volt ellenben egy régi lepedőm, amit már eleve valaki egy másikból alakított ki, ugyanis a szegélyénél szerepel a monogrammos hímzés, aminek a közepén kellene lennie.
Én levágtam a nagyon elvékonyodott végét, hogy négyzet formát kapjak, és befoltoztam az így is meglevő lyukat. Mivel azt a szakaszt széles sávban -a másik oldal mintájára- felhajtottam, így a belső oldallal nem nagyon törődtem, az érdekelt, hogy az apró öltések körben kívülről ne látszódjanak.
És hát a régi tárgyak...igen...nálam azok is halomban állnak, ma már nem rakom el azt a helyére, aki nincs még rendbe téve, de ez új szokásom, így van mit behozni...
Első lépésként a fiamnak lelt vintage boxkesztyűt políroztam át a barna antikoló pasztával, hogy újra a régi fényében tündököljön. A bal oldali az eredeti, fellelt állapot, a jobb oldali pedig már az áttörölt.
Pici dolgok, de ahogy mondani szoktuk, az ördög a részletekben rejlik. Sokszor a távolról, nagy látószögben fényképezett tárgyak jobban mutatnak úgy, mint közelről...pedig az lenne a lényeg, hogy közelről megnézve legyenek szépek, hiszen ez szoros viszonyt feltételez a tárgyainkkal. Ha gyakran kézbe vesszük, használjuk őket -márpedig a régi tárgyak is megérdemlik, hogy használjuk őket-, akkor kutyakötelességünk a lehetőségeikből kihozni a legtöbbet.
Vannak olyan anyagok és olyan kivitelek, amiket illik tisztelni és nem megváltoztatni. De rendbe tenni akkor is rendbe kell, megtisztítani, gondosan ápolni, szeretni pedig azért érdemes, mert eközben saját magunkkal is jót teszünk...
Amikor elpattan a cérna valamelyik ruhádon és megrántva a vállad azt gondolod: "Jó'vanazúgy...", akkor ezzel önmagad minősíted le. Hiszen nem ezt érdemled. Természetes dolog, hogy nincsen meg mindenünk, amire vágyunk, de amink megvan, abból a saját magunk iránt érzett tisztelet és SZERETET miatt is ki kell hoznunk a legtöbbet. Nincs olyan, hogy nincs időm megjavítani, ami elromlott...ezzel azt jelentenéd ki, nincs időm magamra, márpedig magadra MINDIG kell hagyni néhány percet...
Ha ez a néhány perc azzal telik, hogy visszavarrsz egy régóta esedékes leszakadt gombot, akkor azzal telik, hidd el, hogy tök jó érzés lesz, amikor végre újra felveheted, nem rakod vissza többször a szekrénybe azzal a tudattal, hogy "...még mindig nem varrtam fel...".
Átmentem filozófusba, de ez a téma már nagyon rég formálódik bennem, és mára sikerült úgy megfogalmazni, ahogy nagyjából szerettem volna átadni Nektek a gondolataimat. NE hagyjátok, hogy olyan pályára kényszerítsenek külső tényezők, amit nem éreztek magatokénak, mert úgy gondoljátok, a sikerhez ilyennek vagy olyannak kell(ene) lennem...pont olyannak kell lenned, amilyen vagy, mert így vagy önmagad és így leszel hiteles mindenki más előtt.
Ha számodra öröm az apróságokkal szöszmötölni, szöszmötölj...minden kis lépéssel előrébb jutsz.
Szeretettel: