Nem sok hervasztóbb dolgot ismerek, mint az életünk bizonyos kiemelt pillanatai után visszatérni a hétköznapokhoz. Azokban újra megtalálni a szépséget. Bizonyos értelemben ez olyan, mint egy nagy szerelem utáni szakítás, mint egy isteni szülinapi buli utáni takarítás, számomra ilyen a Karácsony utáni elpakolás.

Az ünnepi díszről biztosan láttátok a képet.
Ma reggel, Vízkereszt napján vettem egy nagy levegőt és miután a kicsiket elvittük az oviba, nekiláttam a reggeli kávé és néhány oldalnyi olvasmány után. Muszáj volt erőt gyűjtenem...

Aki kicsit is ismer, tudja, hogy rajongva szeretem az Ünnepet.
A várakozást, a készülődést.
Mivel az a "munkám", hogy Nektek minél több és érdekesebb, értékesebb anyagot tudjak prezentálni, nálam már szeptember környékén megkezdődik a munka, akár egy magazin szerkesztőségében. 
Nyilván nem foglak kihagyni belőle Titeket, bár ahogy érzékeltem, ez sokaknak túl sok.

Azonban megkerülhetetlen említenem ahhoz, hogy megértsétek, miért vagyok most abban az állapotban, amiben.
Amikor valaki megállás nélkül, éjt nappallá téve azon gondolkodik, mit hogyan lehetne, miből lehetne, vagy bizonyos dolgokból mi lehetne, akkor ez elég nagy felfordulással jár, hiszen mindig eszembe jut valami, azt mindig meg kell keresnem, elő kell vennem, illesztgetnem, próbálgatnom kell egymáshoz az anyagokat.

Már fejlődtem annyit, hogy legalább nem négy dolgot kezdek el egyszerre, igyekszem egyvalamit végigcsinálni.

Mindenesetre ezzel csak oda akartam kilyukadni, hogy nálam ilyenkor már három hónapja masszívan karácsony van, ami egy negyed év. Vízkereszt napjára éppen elég.
Ilyenkor már nagyon vágyom a rendre, a letisztultságra, a világosságra, fényre, helyre.
Drámai módon elrakodtam hát mindent.

Nyilván az élet nem áll még és még tél van, nem fogom tavaszi színekbe és motívumokba öltöztetni a lakást, arra még van egy kis időm. Idén a Húsvét április 16-17-re esik, tehát viszonylag "későn" érünk oda.

Drasztikusan elpakoltam hát, nagyjából minden befért a hatalmas, két méteres tálalóba. Igaz, a végén már tetriszeztem, de megoldottam. Figyelnem kellett rá, hogy a díszeim ne nyomjam össze, nehogy megsérüljenek, és arra is, hogy jövőre mindent megtaláljak, amit szeretnék.

Ilyenkor az én számomra az a legideálisabb, ha teljesen az alapokig lerámolok és utána rakom vissza azt, ami végül marad még. Így se lett kopár a lerakó...

Mire menni kellett a gyerekekért, én totál lenulláztam magam, a fa kikerült, és a lakás tiszta lapként állt előttem.
Úgy érzem, hogy kell most ez.

Talán többen is vagytok azok közül, akik olvassátok ezeket a sorokat és arra gondoltok, hogy itt még így is nagyon sok a "sallang", de ez magamhoz képest már-már ÜRES.
Ez ad módot rá, hogy átgondoljam a dolgokat, egy-két hónapig ebben a vákuumban éljek és kitisztulhasson az agyam, amit talán kicsit túl is pörgettem az elmúlt hónapokban.

Őszintén szólva, gyakorlatilag jelen pillanatban egy olyan ötletem sincsen, aminek a megvalósításába azonnal bele akarnék fogni. A múzsa is pihenni ment, és rám is rám fér.

Most a következő egy-két hónapban azon fogok munkálkodni, hogy a meglevő dolgaim A-tól Z-ig átnézzem, és "kikonmarizzam".
A beköltözés után eltelt annyi idő, hogy végre kezdenek a dolgok a helyükre kerülni, volt időnk rá, hogy kitapasztaljuk, hogy nekünk mi hogyan a legkényelmesebb és igazából mire is van szükségünk.
Változom én is.

Érdekes követni, hogy sokan azok közül, akik néhány éve még úgy érezték, hogy a lelkem beteg, amiért csak a fehér után vágyik, most szinte egy az egyben takarítottak ki maguk körül minden színt, miközben én meg egyre inkább engedem ezeket befelé az életembe. Akik sokáig élnek túlburjánzó környezetben, egy idő után vágynak a nyugalomra és fordítva. Ez is ciklikus, ahogyan véleményem szerint az egész élet, és ez a normális is.

Érdekes megtapasztalni ezt belülről, és úgy érzem, az én utazásom még majd csak idén kezdődik el igazán.
Tartsatok velem idén is, rendezkedjünk most 1-2 hónapig, hogy utána mi magunk is újjá éledve köszönthessük a tavaszt!