Sokáig értetlenül álltam a saját működésem előtt, ám néhány éve már tudom, hogy ami miatt olyan rengeteget gondolkodom és fejtegetek, az a hiperszezitivitás, vagy túlérzékenység. 
Minden szakértő egyetért abban, hogy ez nem rendellenesség, egyszerűen egy veleszületett tulajdonság, vagy nevezzük képességnek, mely nyomán a "túlérzékeny" ember sokkal többet érzékel a külvilágból az átlagnál.

Sokkal többet "veszek észre" és sokkal gyorsabban túl is terhelem az érzékeimet. 
Nem tudom, hogy mások hogyan élik meg ezt, de én hajszálnyi különbségeket is észreveszek mások viselkedésében, és kifejezetten nehezen bírkózom meg a saját testemből érkező ingerek feldolgozásával. Sokan ebből csak annyit érzékelnek, hogy "ez a nő állandóan gondolkodik és kombinál", pedig csak arról van szó, hogy a két sávosra kalibrált elmémbe egy nyolc sávos, tömött autópályányi információ özönlik be, a nap minden pillanatában. 
Ezek rendezéséhez meg kell értenem és priorizálnom kell, hogy mi történik bennem és körülöttem, ami rengeteg energiát vesz el. Csapongok a teljes érzelmi skálán a két véglet között, és bár mostanra már nagyjából megtanultam kezelni, a legnagyobb problémám és leckém az, hogy megértsem, ez az én működésem, de ez egy pillanatig sem jelenti azt, hogy mindenki más is így működne, sőt..nem indulhatok ki magamból.

Folyamatosan keresem és meg is látom a mélyebb összefüggéseket, nagyon könnyen és rendkívül erőteljesen tudok bevonódni a feladataimba és azt vettem észre, hogy egy ideje már nem is érdekel az, ami nem lelkesít. Pedig ha valamitől, akkor ezektől a hatalmas érzelmi amplitudóktól villámgyorsan kisülnek az érzelmi repectoraim is, és aztán jó időbe telik, mire újra összerakom magam. 

Sokáig egyfajta fogyatékosságként éltem meg. Mindig kiközösítettek és mindig egyfajta különcnek éreztem magam, aki sosem tudta megosztani az élményeit másokkal, a legtöbben ugyanis nem értenek engem. A mai napig sem. Sokszor vagyok ma is magányos, mert az élményeim nem általánosak és ezért, amikor hasonló emberrel találkozom, azt csodaként élem meg. Könnyen és mélyen tudok hozzá kapcsolódni.

A fentiek ismeretében már nem harcolok ellene, elfogadtam, hogy ilyen vagyok, sőt, ahogy egy nagyon kedves barátom mondta a minap, ideje megbocsátanom magamnak, hogy ilyen vagyok. Nem tudok változtatni ezen, de megtanulhatok együtt élni vele és ennek nagyon fontos része az, hogy meg kell találnom azt a környezetet és azokat a megbízókat, akik ezt el tudják fogadni és szárnyakat adnak, hogy kibontakoztathassam a képességeimet. 

Megtanultam figyelni a "belső hangomra", ami folyamatosan tájékoztat a testem és a lelkem pillanatnyi állapotáról, és bár nevezhetjük kifinomult ösztönnek, valahol mégis azt érzem, hogy ez annál több. Egyszerűen olyan, mintha beszélne hozzám a saját testem. Tudom, ijesztő lehet ez azok számára, akik nem így élnek, hogy mi ez a tudathasadás, de valahol mégis ilyen érzés...ma már tudom, ha türelmetlenné, ingerültté válok, az a kimerültség jele, azonnal lassítanom kell, és egy pár percre kilépni az adott szituációból, hogy lélegzethez jussak. Utána higgadtan tudom folytatni. 
Sokszor van, hogy csak ülök, és megkérdezem magamtól: most mire van szükséged?

Ennek köszönhető, hogy bár türelmetlenségemből fakadóan sokszor foglalkozom szimultán több dologgal, ez mégis frusztrál, mert valójában nem tudok egyszerre több feladattal a legjobb tudásom beleadva végezni. Rá kell szorítanom magam, hogy egyszerre egy, maximum két dologra koncentráljak.

A környezetemben sem a túl éles fényeket, sem a túl élénk színeket, sem a túl hangos zajokat, sőt, még a túl erős illatokat sem viselem jól, ezért póbálom ezeket visszafogni és nyugodt, letisztult környezetet teremteni magam körül. A fehér időszakom is pontosan erről szólt, csak akkor még nem voltam a témában ennyire tudatos. Én soha nem fogok színpompásan öltözni sem, és még a textúrák is számítanak, mert a talpam ég a műbőrtől, viszketek a műszálas anyagoktól, a gyapjú nagyon szúr, a durva varrások bántanak. A címkéket azonnal kivágom minden ruhából. 
A bőröm az első érintésre kipirosodik.

Nagyon nehezen viselem, ha valaki azt mondja, ne legyél ilyen érzékeny, ne vedd annyira a szívedre, mert ez olyan, mintha azt mondanád egy béna embernek, hogy álljon fel...sajnos (vagy szerencsére) nincs meg a képességem rá, hogy érzéketlenebb legyek. 

Ennek az adottságnak azonban nagyon nagy hasznát veszem a munkám, az írás és a régiségekkel való találkozásom során. Talán több lehetőséget és megoldást veszek észre, bár alapvetően is inkább megoldásközpontú a gondolkodásom, nem pedig problémaközpontú.

Szokás mondani, hogy a régi tárgyaknak lelke van, én ezt szó szerint élem. Engem az adott tárgy tényleg megszólít, sőt, utánam kiált, ha nem veszem észre, s van, hogy visszafordulok érte. A régi texileket kézbe fogva azonnal látom magam előtt azt, aki készítette, még azt is érzem, hogy mit érzett közben. Vannak tárgyak, amik bár látványra gyönyörűek, taszítanak, és érdekes mód ilyenkor nem is látom olyan szépnek őket, bár annak kellene, hogy lássam...ugyanez működik az embereknél is, én nem a külsőt látom, hanem a lelket. A másik szemébe nézve sokszor egy egészen más "embert" látok, mint amit a külvilág. 
Megérzem, hogy mi mihez illik, és hogy egy adott holmi milyenné szeretne válni ahhoz, hogy a legtöbbet hozhassam ki belőle, beszélgetünk némán, de egyértelműen. Néha egy kis időbe telik, mire megnyílnak nekem, de mindig megnyílnak, mintha belőlük is hiányozna a bizalom...persze nem csodálkozom, hiszen róluk már lemondtak, talán nem is egyszer...és igen, többször ért a kritika, hogy a tárgyakat nem személyes névmásokkal kellene illetni, számomra "ők" és nem "azok", hiszen az én világomban ők élnek.

Az írás ugyanezért vonz, mert segít rendszerezni az érzéseimet, segít kifejezni őket, és a gondolataim sem bolyonganak tovább céltalanul, ha papírra vetettem őket. Sokszor használok képfestő szavakat, és olyan kifejezéseket, amikkel megpróbálom legalább nagyjából körbeírni, amit átélek. Szavakba foglalni azt tudom a legjobban, amit magam is megtapasztaltam, a többit rutinból próbálom megoldani. Folyamatosan keresem azokat a szókapcsolatokat, amik különlegesek és mélyek, ezeket rendre be is építem a mondataimba. Olyan csodálatos anyanyelvünk van, aminek csak igen kis hányadát használjuk...

Mióta tisztában vagyok azzal, hogy alapvetően megváltoztatni nem fogom tudni magam, arra törekszem, hogy ebből hozzam ki a legtöbbet és próbálom arra fordítani a figyelmem, ami emel, mert már tudom, hogy nem tudok és nem is kell meggyőznöm senkit arról, hogy nem vagyok rossz. Vannak emberek, akik kompatibilisek és képesek mindenféle nehézség és magyarázkodás nélkül szót érteni egymással és vannak, akiknek sajnos nem megy ez, mert folyton félresiklik valami...
Keresem a lehetőségek az előbbiekkel való kapcsolódásra és annak erősítésére, hogy az elfogadás a legnagyobb erény, ami megajándékozhat bennünket számtalan váratlan élménnyel, miközben soha nem várt tapasztalatokkal gazdagíthatja a mindennapjainkat. 

Köszönöm, hogy elolvastátok! 
Szeretettel: