Nem tudom, láttátok-e a Babylon című filmet Margit Robbie és Brad Pitt főszereplésével...
3 óra 6 perc. Nem éreztem elpocsékolt időnek.
Egy folyamatos trip ez a film és közben végig volt egy olyan érzésem, hogy én ezt már láttam valahol...egészen a végéig nem jöttem rá, hogy hol...de a végén ott volt a megoldás.

A némafilmek ideje lejárt. Azok a színészek és színésznők, akik nem tudtak a hangosfilmhez alkalmazkodni, vagy egyszerűen csak alkalmatlanok voltak -mondjuk a hangjuk vagy az akcentusuk miatt-, egyik napról a másikra zuhantak a süllyesztőbe.

Úgy érzem, hogy egy kicsit hasonló világot élünk, és a történelem ismétli önmagát. Amíg korábban elérhetetlen sztárokért rajongtak a fiatalok, ma elérhető "influenszerekért" rajonganak, akik azt gondolják, a személyük a kötődés alapja. Csakhogy ez sajnos nem igaz. Az idő változik...
A "követők" feltételeznek valamilyennek, és maradnak,amíg ennek megfelelsz. Ha egyszer is hibázol, véged. Nem lesz második esély, kitöröl a "cancel-culture", mintha soha nem is léteztél volna.
A trauma ugyanaz: feldolgozhatatlan a csúcsról a mélybe zuhanni, fel sem lehet készülni rá.

A folyamatosan változó világ folyamatosan változó elvárásai folyamatosan gyorsuló ütemben változnak. Ahogy a mondatban is, túl sok és túl gyors a változás.

Ez már nem az a kor, ahol az ember alkalmazkodás nélkül egy egész életet eltölthet ugyanabban a feladatkörben ugyanazzal a sikerrel. Ami egyszer bejött, könnyen lehet, hogy holnap már senkit nem fog érdekelni, mert jön egy jobb. És jönni fog, mert hosszú, tömött sorokban érkeznek az új jelöltek. A kérdés nem az, hogy tudok-e alkalmazkodni, hanem sokkal inkább az, akarok-e?

Ez a flm egy remek emlékeztető számomra, hogy minden változik és minden bizonytalan. Az az online karrier, amely nem tud alkalmazkodni a rohamos technikai fejlődéshez, akár csak a régi filmeseké, homokra van építve. Nem elég két lábon állni a földön, mert nem lehet egyedül boldogulni. Aki a csúcson egyedül akar lenni, azt senki nem kapja el, mikor zuhanni kezd.

Kicsit úgy érzem magam, mint a némafilmes színész...
Az a sikerélmény, ami megvolt a facebook hajnalán, már messze nem olyan fényes. Annak, aki lépést szeretne tartani ezzel az irammal, amit a piac "elvár", folyamatosan küzdenie kell. Természetesen nem érvényes ez akkor, ha ez nem egy főállás, csak egy hobbi, de ha valaki abból szeretne megélni, amit imád csinálni, az nagyon-nagyon nehéz lesz...és valljuk be, mind szeretjük, ha értelme van annak, amit teszünk. 
Ez az élet egyáltalán nem habostorta. 

Sorra látom, hogyan adják fel az alkotók és térnek vissza inkább a biztonságos alkalmazotti létbe, miközben tudom, hogy a lelkük elsorvad abban a közegben. 
Én magam is világ életemben azért dolgoztam, hogy ne kelljen soha "dolgoznom" egy percet sem, azonban a dilemma, hogy akarok-e ennek az "új" világnak a részese lenni, megmaradt. Magaménak tudom-e érezni?

Most nálam is eljött az a pillanat, amikor át kell rendeznem az életem, hogy az alkotás megmaradhasson számomra annak, ami miatt beleszerettem: az öröm forrásának. 
Ehhez át kell helyeznem a súlypontokat, és meg kell keresnem azokat a lehetőségeket, amik hasonló örömet okozva megadják azt a biztos alapot, amire aztán a bohó énem bármit felépíthet.

Eljárt felettem az idő, mondhatnám...
Eltelt közel húsz év, a mai olvasók már mást keresnek. Azt kell mondanom, hogy kreatív alkotóként, dekoratőrként fantasztikus karrierem volt és mindent elértem, amit csak el akartam érni. 
Meg tudok ezzel békélni, de a csúcson kell abbahagyni. 

Én nem bírnám elviselni, ha látnom kellene, ahogyan az, amit vérrel és verítékkel napi 14 óra munkával évtizedek alatt felépítettem, összeomlik. 
Egyedül nem tudom már megtartani, ezért segítséget kellett keresnem és szerencsére találtam is.

Meglátjuk, hogy mit hoz a jövő...