by bardoczeva

PURE DESIGN

PURE DESIGN

Szubjektív könyvajánló

2021. február 09. - bardoczeva

Tagadhatatlanul vonz az arisztokrácia világa. Ez a hajlamom valószínűsítem, hogy atyai nagyanyámtól eredeztethető, aki óvónő létére igazi nagyasszony volt, pezsgő társadalmi életet élt és botrányosan szép régiségei voltak. Igazából soha nem mesélte el, hogyan ismerkedett meg Nagyházi Csabával, de az tény, hogy szoros barátságban  voltak, együtt teáztak/kávéztak (Isten nyugosztalja mindkettőjüket, azóta odafent tartják a zsúrokat a Gondviselőnél). Nagyapám mérnökemberként folyton azért dolgozott, hogy előteremtse a mama által megkívánt életszínvonalra és csecsebecsékre valót, de ő örömmel tette ezt. Ha láttátok már -úgy ezerszer- a Szerelmünk lapjai-t, az ő történetük is hasonló...papa az utolsó napjáig szerelmes volt belé, a szíve szakadt meg, hogy ezeknek az utolsó hónapoknak (éveknek) már csak a számára volt jelentősége, mama már meg sem ismerte élete szerelmét, akivel házasságban több, mint egy fél évszázadot élt meg. 
A sors fintora, hogy mindhárom gyermekük elvált, többen többször is. 

Mama jó érzékkel választotta ki a legkülönlegesebb, legelőkelőbb tárgyakat, többek között a réz/kristálycsillárt is, ami némi hányattatás után immár a mi hálószobánkban függ, némileg felfrissítve, átalakítva.
Nagyon szerette a kalapokat is, már-már védjegyévé váltak, ahogyan a színben passzoló kosztümök, amik közül egyikhez-másikhoz kesztyűje is volt. Soha életemben nem láttam őt lapos talpú cipőben. Volt a megjelenésében valami királynői, valami tekintélyt parancsoló, és ha valaki ismeretlenül ránézett, biztosan nem az jutott eszébe elsőre, hogy vajból van a szíve, pedig abból volt. 
Ahogy öregszem, egyre több vonását fedezem fel magamban, igazolódni látszik hát a tétel, mi szerint az öröklődésnél nem a szüleink, hanem egy generációt ugorva inkább nagyszüleink vonásait mutatjuk.

Talán tőle ered a régi tárgyak iránti töretlen vonzódásom, talán nem, mindenesetre az biztos, hogy az elmúlt egy-két évben jelentős változáson mentem át a tárgykultúrával való kapcsolódásomat illetően. Próbáltam előkelően megfogalmazni, hogy gyűjtögetőből lassan gyűjtővé váltam. Az elmúlt tíz év gyűjtögetésének eredményét azonban felszámolni egyáltalán nem egyszerű. 
A történetet ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy gyerek először szabadul be kontroll nélkül a cukorkaboltba és habzsol...mindenbe belekap, mindent megkóstol, amíg rosszul nem lesz, és akkor rájön, hogy ezt így nem lehet...Rájön, hogy van, ami nem ízlik neki, esetleg nem bírja a gyomra, vagy nem tetszik neki a színe, illata, de minél többet kóstol, annál biztosabban tudja, mi az, amit viszont szeret. Változó, hogy kinél meddig tart a folyamat, de idővel letisztul, ha nem klinikai esetről van szó, és kiderül, melyik válik a kedvencévé.

Számomra ez a kedvenc téma a karácsony lett. Minden érdekel, ami a karácsony misztériumával kapcsolatos, főképp a régi tárgyak, és hogy ezeket a tárgyakat el tudjam helyezni térben és időben, szükséges az adott  társadalom és az adott kor ismerete is.

Ami a könyvekkel való kapcsolatomat illeti, messzire nyúlik vissza. Mióta az eszemet tudom, nálunk nincsen karácsony könyv nélkül, és ez főképp anyu érdeme. Amíg a szüleim együtt éltek, nem volt kérdés, mindig került valamilyen könyv a fa alá mindkettőnknek, de ez nem változott az után se, hogy elváltak és egyedül nevelt minket tovább öcsémmel. Könyvre mindig előteremtette a rávalót és csontig hatolt, ahogy ragaszkodott ehhez, itt vagyok 38 évesen és magam is így csinálom. Amikor valamelyik családtagom megkérdezi, mit szeretnék, már azonnal vágom is rá, könyvutalványt.
Január első napjaiban rávetettem magam az online könyvesboltokra és be is szereztem a két legjobban vágyott darabot:
Kovács Dóra : "A királyék megint itthon vannak!" és Nyáry Krisztián Általad nyert szép hazát című köteteit.

Míg előbbi a Habsburg család és a magyar arosztokrácia XIX. szd-i karácsonyairól, ünnepi alkalmairól szól, utóbbi a magyar Himnusz meglepően kalandos történelméről, a Krisztiántól megszokott szórakoztató, izgalmas stílusban.

Van egy olyan "rossz" szokásom, hogy nem igazán olvasok újra könyveket, talán egy-két olyan kötet fordult meg eddig a kezemben, amit többször is, ahogy filmeket se nagyon nézek meg többször, kivéve egy-két kedvencet. Ezért a szórakoztató irodalomra nem igazán áldozok, azt megoldom a könyvtárból. Napjainkra oda jutottunk, hogy a könyv igazi luxuscikk lett, bár ha jobban belegondolok, talán mindig az volt. Ezért kétszer is meggondolom, hogy milyen kiadványokra ruházok be, igyekszem mindig olyan informatív, kézikönyv-jellegű írásokat választani, amiket a további kutatások alapjaként, egyfajta forrásként használhatok, és amelyek építenek, tanítanak, formálnak, egyszerűen csak adnak...hozzám tesznek. 
Így utólag már nagyon bánom, hogy a középiskolai történelem órákat megúszósra vettem, de nem volt jó tanárom és nem szerettem. A lexikális tudásom a nullához konvergál, és ezt fiatalként úgy éltem meg, hogy jó is lesz így, már akkor is volt google, bármire egy perc alatt rá tudtam keresni. De most már látom, hogy mennyire jó lett volna, ha kialakul egy átfogó képem a folyamatokról, amik zajlottak a világban, mert azt átlátom én is, hogy minden mindennel összefügg, ok-okozatként generál minden esemény egy újabbat.

A tárgykultúra és változása pedig elválaszthatatlan a társadalomban zajlott változásoktól.

Ahogyan a mai életünk sem lehet teljes anélkül, hogy ismernénk a gyökereinket, bármennyire is megosztó téma ez. 
Anyai nagyapám magas, fess, jóvágású és elképesztően intelligens, érzékeny férfi volt. Nagyon tudott szeretni, senkit nem ismertem életemben, aki így tudott volna, amit ő adott maga volt a feltétel nélküli, isteni szeretet. Nem változtatott ezen semmi, akkor is állandó és töretlen volt, amikor hosszabb ideig nem mentem el hozzá, de amikor megérkeztem -sosem felejtem el- általában a foteljében ült a nappaliban, ahogy beléptem elmosolyodott és azt mondta: "Megjött a királynőm." Í
A bennem élő hazaszeretet, a nemzeti öntudat érzése tőle fakad. Ebben biztos vagyok. 
Soha nem okított, egyszerűen csak élt, én meg csak csodáltam. Fogtechnikusként dolgozott és a műhelyében folyton ment a Kossuth rádió. Régi magyar filmek régi magyar slágerei, nóták, versek, a videólejátszó és a hatalmas vhs kazetta gyűjtemény olyan filmekkel, mint a Liliomfi...az egész életemre hatással voltak. A bakelit lemez sercegő hangja, ahogy feltette és a búgás, ahogy összedugta a hahgfalakkal az erősítőt...bárcsak még egyszer hallhatnám...
Számtalan alkalommal hallgattuk együtt a himnuszt, mert nagyon szerette a sportot. Az olimpia volt a kedvence és a válogatott meccsek, a Himnusz mindig szent volt, pisszenés se volt alatta, pedig a könnyünk potyogott közben, nem egyszer.
Érdekes, hogy mi marad meg bennünk valakiből, mennyire érezzük meghatározónak a jelenlétét az életünkben, miután elveszítjük.

Ilyen gondolatokat, emlékeket ébresztett bennem ez a két könyv, pedig még ki sem nyitottam őket.







A bejegyzés trackback címe:

https://bardoczeva.blog.hu/api/trackback/id/tr9016362794

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
background-repeat: no-repeat; background-attachment: fixed;