Ez az a téma, amiről már régen szerettem volna írni Nektek és most ennek a "kis" varróládának a kapcsán már apropóm is akadt.
Mi alapján választom ki azokat a tárgyakat/ bútorokat, amiket végül kezelésbe veszek?
Nem mindig tudom biztosan, hogy mi a kiváltó ok, vannak olyan tárgyak, amiket meglátok és tudom, hogy kell. Akkor is, ha ott abban a pillanatban még fogalmam sincsen, hogy milyen lesz az eredmény, de vagy a funkció, vagy a forma, szerencsés esetben mindkettő miatt rákattanok.

Itthon nincsen varróládám, de még egy normális varródobozom sem, ellenben rengeteg teli varródobozt bugáztam már a piacon, ám ezek nagy részét tovább is adtam anno.
Az összes varrós holmim mindenféle kis csetreszekben, dobozkákban pihen a polcokon, a lakás különböző pontjain és bár dekoratívak, így nem praktikus a tárolások, mert mindig keresek valamit.

Ez a "beles" láda viszont nagyon sok mindent el fog tudni nyelni.

Ebben az esetben tehát a funkció volt, ami miatt először megakadt rajta a szemem, elsősorban a mindig vízszintes tálcák miatt, amik egy végtelenül egyszerű, zsanéros megoldásnak köszönhetően nem moccannak a helyzetükből szemernyit sem. Ha kinyitom, ha lecsukom, fixen állnak.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az egyszerű forma nem foglalkoztatott már egy ideje, hiszen nagyon nagy divat mostanában a "midcent", de nem volt még olyan darab, amiről ne a szocreál kifejezés jutna azonnal az eszembe, némi negatív felhanggal.
Ez most ilyen volt. Olyan egyszerű forma, mint egy bot, és ha kinyílik, maga a tökély. Tiszta lap, tökéletes alap.

A piacról hazafelé be is mentem anyósomhoz, hogy az udvaron lecsiszoljam azokat a részeit, melyek kopottak voltak.
Itt kezdődik az "okosság".
Hol csiszoljam és mennyit? Ahol festeni szeretném. Hol szeretném festeni? Ahol az eredeti felület károsodott és nem makulátlan. 
Ezek a farost lemez bútorok sajnos nem tudnak szépen öregedni. Az acél lábak feketére voltak festve, de főleg a lábak alsó részén és a vízszintes felső részén már át-átütött a rozsda. 
Ezért a pattogó lakkos felületeket és a lábakat végigcsiszoltam.
A belseje csak koszosnak tűnt és reménykedtem benne, hogy a foltok lemoshatóak, szerencsémre így is lett.


Miután megcsiszoltam, leszedtem a törött bakelit fogantyú maradékait, elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyenre kéne festeni.
Azt semmiképpen nem szerettem volna, ha teljesen elvész az eredeti énje.

Az életünk során rengeteg benyomás ér minket, sok ezek közül tudat alatt rögzül, emiatt amikor úgy érezzük, hogy "kitalálunk" valamit, sokszor nem is tudjuk, miért pont azt és miért pont úgy. Ha egy kicsit van alkalmunk nyugodtan végiggondolni, akkor általában megérkezik a válasz, de a "megérzések" erősen befolyásolják az erre nyitottakat. Ilyen vagyok én is. Más kérdés, hogy az a "megérzés" igazából "másolás", vagy "alkalmazása" annak a valaminek, amit korábban láttunk valahol.

Nálunk ugye most épp fűtésszerelés zajlik, a lakásból a régi csövek kikerülnek és újak kerülnek be. A gáz csövek gyönyörű szép vörösréz színűek, és most így utólag végiggondolva biztos, hogy ezeknek a látványa indított engem a "copper" árnyalat felé.
Ugyanis ahogy általában ez lenni szokott, leültem a láda elé és nézegettem, hogy mit hogyan kéne alakítani rajta, hogy kifogástalan szépségű és makulátlan tisztaságú legyen. Ahogy ezt a bútorfestők emlegetni szokták, hallgatóztam, hogy mit "súg" az alany.

Visszagondolva van egy szép íve annak, ahogyan a tárgyakkal bánok.
Eleinte, amikor belecsöppentem ebbe az átfestősdibe, mindent átfestettem, ami csak a kezeim közé került. Mindent fehérre mázoltam. és nem is túl szépen, mert az volt az elsődleges szempont, hogy gyorsan legyen meg.Bekebeleztem a festés élményét, az eredmény feletti "sikerélményem", az étvágyam olthatatlannak bizonyult. Utólag visszagondolva valamit pótolni akartam ezekkel a cselekedeteimmel, magamat ajándékozni vagy a gyerekek miatt kiesett énidőm pótolni, már nem tudom...de nem volt "normális" állapot.
Nem érdekelt, hogy az adott tárgy/bútor "mit szeretne", az érdekelt, hogy én "kielégüljek", mégpedig nagyon gyorsan.

Aztán, ahogy teltek a gyermekágyas évek, nőttek a gyerekek és egyre több időm volt magamra, rájöttem, hogy nekem ez volt a terápia. Emiatt maradt meg a szellemi épségem, komolyan...emiatt bírtam a rengeteg éjszakázást, aggódás, félelmet, sokkot. (A mai napig egyébként terápiaként használom az alkotást.)
Szóval, amikor már nyugodtabbak voltak a napok, mert Anna oviban volt, Pisti pedig bölcsiben, volt időm gondolkodni. Hirtelen nem kellett 0-24-ben anyaként funkcionálnom, és tudtam kicsit pihenni, olvasni, filmet nézni, máshogy jutalmazni magam, nem kellett már AZONNAL az eredmény. 
Jutott időm rá, hogy olvassak a témában, bútortörténettel, értékmentőkkel ismerkedtem és átalakult a világom.

Ráébredtem, hogy vannak tárgyak, akik szépen tudnak öregedni és vannak anyagok, amik sajnos nem. Vannak olyanok, amiket csak meg kell simogatni és vannak, amikkel kemény munka van. De mindenekelőtt vannak olyanok, amik régiek, ritkák, minőségiek és KÖTELESSÉGÜNK az eredeti állapotukat visszaállítani, ha van rá módunk, mert könnyen lehet, hogy az egyik utolsó példány került hozzánk.
A régi bútorok és tárgyak piaca nem végtelen. Előbb-utóbb el fognak fogyni az igazán régi tárgyak, az újak már nem olyanok, az idő pedig megteszi a hatását. Azok számára, akik már nem találkoznak majd ezekkel a darabokkal eredeti helyükön vagy eredeti funkciójukban, muszáj lenne mementóként megőrizni őket. Hogy hol ez a határ, ami előtt készült lakberendezési holmikat különlegesen fontos lenne megvédeni, azt sokan sokféle időpontra teszik, jellemzően az 1800-as évek közepe-vége az, amikortól az ipari tömeggyártás  megkezdte hódító útját.

A kézzel készített tárgyaknak mindig is megvolt a maga tisztelete. Ha nem is a nagy többség számára, de egy bizonyos réteg számára mindig fontos volt, hogy ezeket az értékeket megmentse. Ha manapság olyan bútor kerül a kezünkbe, aminek hasított fából van a hátlapja, vagy csapolással készültek az illesztései, érdemes végiggondolni, hogy nem lenne-e jobb mondjuk az átfestés helyett ezeket a technikai, szakipari bravúrokat kiemelni, megmutatni valahogy.
Nálam legalábbis a kézi munka jelenléte az, ami igazán vonzóvá tud tenni egy-egy darabot, órákig tudok csodálni egy-egy tökéletes megoldást, az egyszerűség, a funkció általi tudatosan minőségi kialakítást. 
Manapság mindent túlbonyolítunk...

Mára, hogy a gyerekek nagyobbak és jóval önállóbbak, én pedig folyamatosan tudom magam képezni a témában ( a helyi könyvtár nagy kincs), megtanultam a szakirodalmakból, hogy mi az, amire oda kell figyelnem, hogy ne ártsak többet a minimálisnál ezekkel a beavatkozásokkal. Mert ez beavatkozás.
Persze magánügy, hogy ki mit tesz a saját holmijával, de mindemellett néha gondolni kell arra is, hogy talán jobb megoldás egy-egy eredeti darab átfestése helyett eladni azt és valami másnak, valami hétköznapibbnak nekiesni.
Nem véletlen, hogy a bútorrestaurálás is egy külön szakma. Van, amikor a házi megoldás egyszerűen nem méltó az alanyhoz.

És akkor kanyarodjunk vissza az eredeti varróládához.
Szerintem szükséges a bútorok átalakításához némi önismeret is, kell tudnunk, mit szeretünk, mert az a fontos, hogy a végeredmény a kedvünkre váljék.

De az is fontos, hogy a saját komfortzónánkat akkor, amikor már nincsen szükségünk annak a megdönthetetlen biztonságára (mint ahogy én éltem a fehér-csipke világomban) folyamatosan tágítsuk. Kísérletezni izgalmas, nem pedig ijesztő!

Ezért úgy döntöttem, hogy olyan anyagot fogok használni, amit bútoron még soha. Az árnyalattal már megbarátkoztam, valahonnan rémlett, hogy a minimális selyemfényű csillogás eleganciát kölcsönöz, a réz csövek ipari hangulata jól passzolt a láda modern, geometrikus formájához, a régi porcelán fogantyú képviselte a múltat.

Az alsó front panelt festettem tehát le folyékony fémmel, ami a pentart egyik terméke, ez a vörösréz árnyalat, a csomagoláson sima réz néven szerepel, mellette az angol kifejezés: copper. Oldószeres a festék, a terpentines oldószert is vegyétek meg mellé, különben elköszönhettek a használt ecsettől a munka végeztével...

Ő az egyébként, a képet Juditu blogjáról kölcsönöztem hozzá:

Nem akartam az egészet átkenni ezzel, mert olyan, mint a fűszer, kis mértékben sokat dob, de ha túl sok, elveszti a különlegességét.

A külső rész a lakásban már máshol felhasznált szürke árnyalatot kapta végül, hogy passzoljon a már meglevő bútorainkhoz.

A lábak igénybevételnek jobban kitett helyein rozsdafoltok jelentek meg, amiket lecsiszoltam és az egészet újrafestettem.
Feketére.
Hogy mi értelme volt?
Régen talán úgy hagytam volna...azt mondtam volna, hogy nekem tetszik rozsdásan, nem bántom. De már nem itt tartok. Már igényem van arra, hogy ami kikerül a kezemből ne gyorsan készüljön el, hanem szépen, a tőlem telhető legjobb minőségben.
Azt kell mondanom, megérte a befektetett munka, mert gyönyörű lett az új fekete láb. 
Fontosnak éreztem, hogy tisztelettel és alázattal forduljak felé, hiszen alapvetően egy tömegcikkről beszélünk, soha nem a különleges szépségéért szerették, a funkció biztos mindig előrébb került.

Én szerettem volna másmilyen szemmel nézni rá, szerettem volna visszaadni a szépségét, mert van neki...akkor is, ha az elsőre nem volt egyértelmű. A szépség belülről fakad, ahogy mondani szokás, itt is így van. A belső értékei a külsejét is megszépítik.
Ha pedig már a belsőnél tartunk, az makulátlan volt. Csak kitisztítottam és eredeti állapotában hagytam, mert a furnér színe szépen rímelt a copper színhez. A tálcák világosabb natúr fája pedig szépen kiemelkedik ebből a háttérből. Mindezek mellett fontos szempont volt, hogy ezek az amúgy sérülékeny felületek nem sérültek az idők során, mert az esetleges javítást csak átfestéssel tudtam volna orvosolni.
Amikor ide értem a munkával, megnéztem minden irányból és úgy éreztem, hogy valami még hiányzik. Valami, amitől a számomra tökéletes lesz, mert így még mindig "semmilyen" volt kicsit.

Éreztem, hogy a lábai zavarnak, és arra gondoltam, hogy egy manapság nagyon menő festési módot fogok alkalmazni, amikor egy bizonyos magasságban maszkoló szalaggal kitakart részig eltérő színt kap a láb. Ez az úgy nevezett dip, vagyis mártás, mártogatás.
A már korábban használt folyékony fémet választottam, hogy visszaköszönve keretbe foglalja nekem az egészet.
A magasság megállapításához a kifejezetten geometrikus forma iránti tiszteletből az aranymetszés elve alapján kimértem egy kisebb és egy nagyobb egységet.
Az aranymetszés szabálya azt mondja ki, hogy a kisebb rész hossza úgy aránylik a nagyobb részhez, mint a nagyobb rész az egészhez. Ez nagyon leegyszerűsítve -és egyébként nem teljesen pontosan- számszerűsítve úgy fest, ha a teljes hossz "x", akkor a kisebb hossz "0,618x", vagyis ennyit kell felmérni a láb aljától. Mint mondtam, nem teljesen helytálló a számítás, de így gyorsan ki lehet mérni ezt az arányt bútorfestéskor.
(Tapasztalataim szerint ez az elosztás mutat a legjobban.)

Tudom, tőlem talán szokatlan ez a kombináció, de ez alapján a nem rövid poszt alapján kicsit talán beleláttatok a fejembe, hogy mit miért teszek és miért úgy, ahogy. Sosem szoktam indokolatlan vagy öncélú megoldásokat alkalmazni, már az egyetemen is erről szólt az élet, ha terveztünk valamit, meg kellett tudnunk védeni bárki előtt, hogy miért épp úgy terveztük meg, ahogy.

Ez nem a szokásos habos-babos fehér és faragott láda, aláírom. De az a stílus már nem a sajátom, és nem érezném őszintének, ha pusztán üzleti megfontolásból olyan maradna az oldal, amilyen egyébként én már nem vagyok.
Úgy hiteles, ha a bennem zajló változásoknak Ti is a tanui vagytok akkor is, ha van, aki emiatt továbbáll.
Mindig is igyekeztem úgy vezetni az oldalt, hogy ne csak a külsőségekre épüljön, hanem a mindezek mögött rejlő belső szempontok, elvek, eszmék számítsanak. Az újrahasznosítás elve, a technikai ismeretek, hogy ha valakinek ez nem is passzol az ízléséhez, mégis találjon számára hasznos tudnivalót nálam.
Nem csak az, és nem csak úgy jó, amit és ahogy én csinálok. De talán akad, akinek elnyeri a tetszését és velem tart az utamon.

A külseje elkészült. 
Mellé tettem egy "szabványos" varródobozt, hogy érzékelhető legyen a mérete, nagyjából egy nagyobb zsámolynak felel meg. Még az is lehet, hogy varrok egy matracot a tetejére és beüzemelem lábtartónak, amikor épp nem varrok.

Nekem nagyon tetszik. Sokat tanultam tőle, magamról is, és arról, hogy néha érdemes elrugaszkodni a megszokottól. Nem számít, hogy mások mit gondolnak, néha próbára kell magunkat tenni, nem mindig a biztonsági játszma a nyerő.

Nekiállhatok berendezni, nyilván lesz arról is fotó...

Ha tetszett az olvasnivaló, az átalakítás, vagy szimpatikus számodra a gondolkodás, amit képviselek, kérlek, hogy tedd könyvjelzőbe a blogot és/vagy gyere a facebookra, ahol naponta frissülő tartalmakkal várlak!
Jó böngészést!