Azt sem tudom, hol kezdjem...Azt már megtapasztaltam, hogy a kampány-jellegű sztorik nem tartósak, elég a fogyókúrás kísérleteimre gondolni. Ha nem kíséri az egészet egy szemléletváltás, ha nem változik meg alapjában a hozzáállás, a gondolkodás, az ÉLETMÓD, akkor ez csak egy fellángolás, amiből -mikor már elegünk lesz, mert elegünk lesz, ha nem válik az új út egy idő után természetessé-, visszacsúszunk, mélyebbre, mint ahonnan indultunk.

Valahogy így van ez a környezetünkkel is. 
Van az a stádium, amikor már annyira nagy a baj, hogy bedobja az ember a gyeplőt...amikor már azt mondja, jó, mindegy, ezzel nem tudok mit kezdeni, csak vándorolnak a kupacok egyik sarokból a másikba, és fél órákra, órákra tényleg, mintha rend lenne, de amint kell valami, vége...TIpikus a reggeli öltözködés..ahogy fogy az idő, kapkodunk, és semmi se jó, vissza már nyilván nem kerül, ráadásul mire elindulunk, megutáljuk a cuccaink 80%-át, amiért cserben hagyott.
Az ember a fejével tudja, hogy tök egyszerű lenne hozatni egy konténert és némi pénzért cserébe egy fél nap alatt minden gond megszűnik, na de mit tartsak meg és mi menjen? Mitől függ, hogy mi kell és mi nem? 

Nézzük a kiindulási állapotot!
Engem megtanított anyu takarítani, rendet rakni is tudok, akárcsak a gyerekeim, de utáljuk. Pedig tök látványos, és néha rám jön, akkor haladok is, de alapvetően inkább élvezni szeretem a rendet, mint megteremteni. Ezért kifejezetten idegesített, hogy folyton elölről kell kezdeni, ráadásul a férjem még volt katona, onnan pedig kényszeres rendmániásként jött ki. Nem elemzem, mennyire idegesítheti szegényt a rendetlenségem, de azt kezdettől fogva tudtam, hogy ez lehet a kapcsolatunk egyik nagy erőpróbája. A gyerekek megszületésével lazult kicsit, és én is összekaptam magam, de a helyzet még mindig tőle követel több higgadtságot.

Néhány éve kezembe került Marie Kondo könyve, ami nem bonyolította a dolgokat, az alapelv pofonegyszerű, vegyél mindent a kezedbe és csak azt tartsd meg, ami örömet okoz.  Nem éreztem azonnal a hatását, de aki olvasta, egyetért velem abban, hogy hosszú távon azért igencsak átalakítja az ember gondolkodását. 
Nagyszerű élmény volt, de még mindig nem tudtam, hogy én miért érzek így, ahogy, és mivel szeretem analizálni magam, ráadásul kíváncsi típus is vagyok, ikrek jegyűként, elkezdtem foglalkozni az okokkal...mint ahogyan a gyógyászatban a pusztán tüneti kezelés helyett -jó esetben- az okokat számolják fel.

Elkezdtem gondolkodni. (Amúgy is szoktam, csak nem ezen...) 
Tavaly előtt volt egy kb másfél éves stádiumom, amikor egyáltalán nem találtam a helyem. Semmi se volt jó, semmi sem motivált, nem nagyon alkottam, csak a "kötelezőket", nem okozott örömet, piacra se mentem, ha pszichológus lennék és nem ismerném magam, azt mondanám, hogy kiégtem. Akkor ezt is gondoltam, mert a tünetek abszolut erre utaltak.
Aztán rájöttem, hogy nem...nagyon nem...

Újra csak ismételni tudom magam, rettenetesen érzékeny embernek gondolom magam, aki mindig figyel a jelekre és igyekszik az ösztöneire hallgatni. Mielőtt anya lettem, színes, hangos, megkockáztatom vadóc fiatal lány voltam, Nagy volt a szám, de a szívem is. Tudtam, ki vagyok és azt gondoltam, hogy enyém a világ. Aztán anya lettem, és megszületett a lányom, elköltöztem 120 km-re, egy barátom se volt itt, Diát kivéve...Totális identitásválságba kerültem. Ki vagyok én? Hogy lesz ez? Bejátszott egy "kis" szülés utáni depresszió is, amikor felfogtam, hogy anyu csak 1-2 napot tud itt lenni, miután hazahoztuk a babát és innentől kezdve magamra vagyok utalva. A férjem folyamatos három műszakban dolgozik, egy héten két éjszaka biztos nincs otthon, hát mi lesz velem így, ha bármi baj van, ha rohanni kell, ha lázas, ha beteg, vagy csak ha sír...Pánik...jó, mindegy, ez van, mit tegyünk? Mindenbe kapaszkodtam, ami biztosnak tűnt, és akkoriban kezdett anyu férje Svédországban dologzni hozott pár magazint, ahol minden fehér volt, rájöttem, hogy ez nagyon tetszik, olyan nyugodt, olyan békés, hogy ez kell nekem is. Akkorra már ott tartottam, hogy bizonyos színek, bizonyos hangok fizikai fájdalmat okoztak, így száműztem mindent a környezetünkből, amit csak tudtam...mivel akkoriban ez még nem volt ekkora divat, sokan fennakadtak rajta...utólag azt mondom, hogy ez is egy szélsőség és egyik szélsőség sem feltétlen jó, de lehet, hogy valakinek az aktuális lelkiállapotán ez segít a legtöbbet. 

Meglett a fehér, és bár akkoriban azért már pár éve blogoltam, elkezdtem a facebookot is. Ti már így ismertetek meg, fehér, csendes, szerény fiatal anyuka, csak azt nem láttátok, hogy mi van emögött. Én pedig írtam. Eleinte terápiás jelleggel, később már, ahogy javult a helyzet, ahogy kezdtem felfedezni magam ebben az új szerepben, ahogy nőtt az önbizalmam, hogy életben tudok tartani nem csak egy, de két gyereket is, kezdtek a helyükre kerülni a dolgok. Gyakorlatilag a két gyerek a napom minden percében elterelte a figyelmem, a túlélésre mentem sokszor, de ahogy cseperedtek és egyre önállóbbak lettek, egyre több időm lett gondolkodni. Kezdtem úgy érezni, hogy hopp, nem is kellek én ide folyton, lenne szabad időm, ha nem is túl sok,amíg ovi/bölcsi van, de mit kezdjek vele??
Szerettétek a fehéret, szerettem én is, de kb 2-3 évvel ezelőtt, amikor Anna elment iskolába és a fiam oviba, kezdtem újra azt érezni, hogy valami nem jó...ez nem én vagyok...én nem ilyen vagyok. Nem ezt szeretem, nem erre vágyom, nem erre van szükségem. Ahogy mondani szokták, a legtöbb probléma akkor kezdődik, amikor az ember túlságosan ráér kombinálni...ezt aláírom. De hogyan kezdjem el? Eldönteni volt a legnehezebb, hogy oké, ez így nem mehet tovább. Utána pedig, ahogy az angol mondja: "Make it, until you take it", vagyis csinálj úgy, mintha már a Tiéd lenne, amit szeretnél, és a Tiéd is lesz. 

A saját személyiségem visszakövetelte a helyét. Lényegében annyi történt, hogy már nem volt szükségem a fogódzókra, és egyre jobban fájt az a bizonyos szög, amibe beleültem...újabb identitásválság...már nem kell, hogy 24/7-ben anya legyek, hol vagyok én ebben a sztoriban? Ki vagyok, ki lettem? Miben változtam? Mit szeretek, mit szeretnék? Hiányzott, hogy nő lehessek, ebben az se segített, hogy itthonról dolgozom folyamatosan és nem járok emberek között, nincsen meg a kommunikáció a kollégákkal, verbális/nonverbális ingerek nem érnek...ez egy idő után hiányzik, igen.  Hazudik, aki azt mondja, hogy nem hiányzik neki, hogy rámosolyogjanak, vagy azt mondják, csinos. 
Akkor kezdtem el összeszedni magam és olyanná formálni a külsőm, amilyen most. Mell alá érő hosszú hajból rövid, vastagra épített műköröm, amivel nem tudtam kaparni és nyomkodni az arcom, ami 16 éves korom óta meglevő rossz szokásom volt, jött a pilla, amit fél évig tartott megszoknom, de annyira akartam és így tovább...Nem azt mondom, hogy egy nő ettől nő, de én ettől éreztem magam jobban.

DE -és itt jön a lényeg- ezzel párhuzamosan változott a könyezetem is. 

A temérdek holmit, amit gyűjtögettem -így utólag már látom, hogy azért, hogy jutalmazzam magam, ha már más nem jutalmaz-, elkezdtem fullasztónak érezni. Telítődtem. Továbbra is nagyon szeretem a régiségeket, de az idők során gyűjtögetőből gyűjtővé váltam, aki számára már fontosabb a minőség a mennyiségnél. Ezáltal a tárgyaim száma is jelentősen csökkent, gyakorlatilag másfél évig tartott,amíg nagyjából mindent átnéztem és kiárultam, ami nem kellett már. 
Rájöttem, hogy nem a tárgyaktól leszek rendben, a mennyiségük mindig valaminek az ellensúlyozását bizonyítják, nem azok tesznek boldoggá, vagy ha igen, csak néhány pillanatra. Megszerezni igazából nagyobb öröm volt, mint birtokolni. Csak szerezni akartam...de sosem gondoltam végig, hogy miért.

Nem is olyan rég eljutottam a legfontosabb kérdésig, MIT AKAROK ÉN? Milyen környezetet akarok, KI VAGYOK ÉN? Abszolút igaz, hogy a környezetünk, ahogyan az öltözködésünk is, az egyik leggyakoribb önkifejezési forma. Nyilván vannak, akik számára ez nem ilyen filozófikus dolog, nem érdekli őket, hogy milyen, amit használnak, ha hozzák az elvárt funkciót, de számomra mindig fontos volt. Talán túl fontos is... a mai napig előfordul, hogy valamit a csomagolása, a külseje miatt veszek meg.
KÖRNYEZETEM= ÉN
Nem megváltoztam, csak visszaváltoztam. Akik rég ismernek, tudják ezt.
De amikor a régi énem birtokoltam, még nem volt saját otthonom, így fogalmam sem volt, hogy mi az, ami passzol hozzám. 

Az első feladat: megismerni a célt. Cél nélkül nincsen oda vezető út se.
Milyen vagyok, milyennek érzem magam? 
Szerettem volna minőségi, természetes anyagokkal körülvenni magam. Különlegességekre vágytam, egyedire, NEM TÁKOLT KÉNYSZERMEGOLDÁSOKRA, hanem színvonalra. 
El kell képzelni, látni kell magunk előtt, mert csak akkor tudjuk létrehozni, de akkor gond nélkül. 

Ahogy a könyv is mondja, a gond akkor jön, amikor életünk kulcsfontosságú tapasztalatai és élményei hatására TELJESEN TERMÉSZETES MÓDON megváltozik a személyiségünk, ám a környezetünk ezt nem követi. A tárgyainkba kapaszkodunk, mintha ezek lennének az egyedüli biztos pontok, amiket ismerünk, pedig már túlnőttünk rajtuk, nem fogják tudni biztosítani a számunkra, amit várunk tőlük. 

Azt tapasztaltam, hogy a tárgyak nem csak fizikai helyet vesznek el, hanem energiát is. A sok tárgy, sok energiát. Nem csak azért, mert takarítani kell őket, hanem egészen egyszerűen foglalják a helyet az energetikai térben, így az nem tud áramolni, megragadunk a régiben, és nincsen helye az újnak. Észrevétlenül gátat építettünk, ettől várva a csodát, pedig épp ez akadályoz meg minket. 

Mindenkinek vannak olyan "árnyoldalai", amelyeket jobb szeretne inkább elrejteni. Erre tökéletesen megfelelőek a szekrények, biztos ismerős a "csontváz a szekrényben" kifejezés. Aki környezetében patyolat rend van, de a szekrényeibe zsúfol mindent, amivel nem akar foglalkozni, az sem jó megoldás. Azokat a tárgyakat, amikkel nem akarunk foglalkozni, hajlamosak vagyunk padlásra, pincébe, szekrénybe, kupiszobába száműzni, de ezek ettől még ott vannak...és hatnak. Negatívan.
Mindenkinek vannak árnyoldalai, igen. Nekem is, neked is. 
Nincsen értelme jóként vagy rosszként definiálni, egyszerűbb a sötét/világos vagy jin/jang hasonlattal élni, vagyis nem létezik az egyik a másik nélkül. Ha valaki elrejti a sötét oldalát, attól az még létezik, és minél mélyebbre rejti, annál alattomosabban fogja visszakövetelni a részét. Amíg valaki képtelen elfogadni ezt az oldalát, sohasem fogja harmóniában érezni magát, mert ez mindig megosztottság-érzést szül. 
MINDEN EMBERNEK VANNAK ÁRNYOLDALAI. Emiatt haragudni bárkire olyan, mintha saját magadra haragudnál. Ha elfogadod, egycsapásra megszűnnek a nehézségek, felszabadító érzés, és egyensúlyba kerülsz önmagaddal. Sőt, jobbat mondok, nem csak önmagaddal, mindenki mással is. 
Ezeket a tulajdonságokat meg kell becsülni. Ezek tesznek minket egyedivé, itt rejtőzik minden, amitől mások vagyunk, mint a többiek. Sőt, itt rejtőzik a kreativitásunk is, nem véletlen, hogy a legtöbb művészt "defektesnek" titulálják és minél elborultabb, minél szokatlanabb a közvélemény szerint, általában annál nagyobb zseni. Ha azt mondod, hogy Neked nincsenek árnyoldalaid, figyeld, hogyan regálsz másokra, mert nagy igazság, hogy ami másban zavar, általában azzal van dolgod magadban. Aki egyensúlyban van önmagával, azt semmilyen tulajdonság sem idegesíti, semmi sem zavarja, maximum azt mondja, hogy ezzel nincsen dolgom és teljes lelki nyugalommal tovább sétál. Aki szereti magát, csak az képes feltétel nélkül elfogadni mást, az árnyoldalaival együtt is. 
Igen, nekem is vannak árnyoldalaim. Tudom magamról, hogy önfejű vagyok és makacs. Tudom magamról, hogy büszke vagyok és nehezen engedem ki a kezemből a gyeplőt. Tudom, hogy túlfejlett az igazságérzetem, és emiatt szeretek hangot is adni a véleményemnek, ha úgy érzem, igazságtalanság történt. Tudom, hogy nem vagyok elég szerény, nem vagyok elég alázatos, nem vagyok elég nyugodt, főleg nem ahhoz képest, amit sokan megszoktak tőlem. De az nem én voltam. Ez vagyok én. 
És milyen vicces, amikor végre vérrel verítékkel sikerül elérnem, végre újra én vagyok én, közli velem a közönség, hogy "EZ NEM TE VAGY."
DE, az a rossz hírem, hogy én vagyok, ez is, meg még nagyon sok minden más is, amit még nem ismertek, sőt, lehet, hogy én magam sem ismerek magamban. 

Hogy jön ez a rendhez? 
HA olyan alapvető pszichológiai problémákat felismerünk, feldolgozunk, megoldunk, mint hogy ki vagyok, mit akarok, mit nem akarok/tudok feldolgozni, mihez ragaszkodom görcsösen, mit jelent a takarításmániám, mit leplezek vele, miért akarok szerezni, birtokolni, miért jutalmazom magam, ha elfogadjuk az árnyoldalainkat, és nem szégyelljük, hogy van ilyenünk, EGYENSÚLYBA kerül minden. És azt hiszem, ez a legfontosabb...egyik szélsőség sem jó soha, mindenben szeretek a középúton járni, de ha megvan az egyensúly, már nem fog gondot okozni az elengedés se. 
Nem kell mindent kidobni, csak azt, amivel már nem "élő" a kapcsolatunk, itt csatlakozik Konmari a képbe, ami örömet okoz, azzal "dolgunk van", az hozzánk ad, ami nem okoz örömet, azt nyugodtan elengedhetjük, hogy másnak viszont örömet okozhasson még. 

Összefoglalva: 
-megváltozott körülmények=megváltozott személyiség=megváltozó környezet
-lelki egyensúly (elégedettség/öröm/boldogság)=a tárgyak jelentősége erősen lecsökken
-tudd, mit akarsz, tudni fogod, hogy érd el
-amíg a lelki munkát nem végzed el, kár kidobálni tágyakat, ezzel megfoszthatod magad a gyógyulás lehetőségétől

...és még csak az első fejezet pár oldala alapján felmerülő gondolataimat írtam le...csak a felszínt kapargattam...úgyhogy mindenkinek sok szeretettel ajánlom, tényleg igazán tartalmas, sőt, értékes írás, ha úgy érzitek, itt az ideje szembenézni a szekrény mélyén rejtőző csontvázakkal, mielőtt maguktól kihullanak.