Régóta érlelődik bennem ez az írás és könnyen lehet, hogy ez is, mint annyi írásom, megosztó lesz. De azt gondolom, hogy ha az embernek vannak elvei és azokhoz ragaszkodik, akkor büszkén vállalhatja úgy is, hogy mások nem veszik azt személyes sértésnek, hanem egy bizonyos intelligencia szint felett képesek akként kezelni, ami, egy magánember magánvéleményeként. Még akkor is, ha az nem egyezik a sajátjukkal. Sokáig voltam úgy, hogy nem állok ki dolgok mellett, mert nem akarok senkivel konfrontálódni. Bármilyen vélemény azt garantálja, hogy az ember az olvasói felével nem fog egyezni, akár feketét mond, akár fehéret, de mégis azt érzem, hogy a langyos víz, a konfliktus kerülés nem én vagyok, ez így nem hiteles.

Véleményem szerint a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest ez a virtuális tér nagyon nagyot változott. A bloggerek hozzáállása is, de az olvasók hozzáállása is. Nagyon sokan vannak, akik úgy érzik, hogy az internet világa egyértelműen arra való, hogy elmondják a véleményüket, és álszent lenne tőlem, ha ezt kritizálnám, hiszen most én is épp azt teszem. De a nagy különbség az, hogy én ezt a saját felületemen teszem és nem másén. 
Amikor egy bejegyzést közzé teszek, azt nem azért teszem, mert szeretném tudni, hogy ki mit szól hozzá, bármennyire is ez lehet a benyomás. 

Az én blogom nem erről szól.
Nem a tömegízlést szolgálja ki, hanem egyedi igényeket, és elsősorban az én elképzeléseimet. 

Ha egy mondatban kell megfogalmazni, úgy fogalmaznám: megmutatom, én hogyan csinálom. Nem az az egyetlen és igaz megoldás, amit én kínálok, az csak egy lehetőség, ami nekem tetszik, ami az én ízlésem és legfőképp az én (anyagi) lehetőségeimnek megfelelői út. Senki másnak nem akarok megfelelni, csak saját magamnak.
Az egyetemen eltöltött tíz évem alatt megtanultam, hogy akkor van valaminek értelme, ha értelme van. Viccesen hangzik így, de az indokolatlan megoldások abszolút nem mozgatnak. Mindig egy adott problémára keresek megoldást és ha találok olyat, ami a lehetőségeimből kitelik, megpróbálom megvalósítani.
Én nem vagyok lakberendező és nem vagyok belsőépítész, sem végzett művész, én egy lelkes amatőr vagyok.

Nem gondolom, hogy jogom lenne bárkinek is bármit "megmondani", bárkit kritizálni, mert úgy vagyok vele, hogy ki vagyok én ehhez...ahányan vagyunk, annyifélék és ez így van jól.

Számtalan blogban olvasom, hogy a szakemberek háborút vívnak az ízléstelenség ellen, és keményen odamondják, csak az a bajom ezzel, hogy az esetek nagyon nagy százalékában ez pont hogy ellenérzéseket szül. Azt tapasztaltam, hogy nem lehet úgy ízlést formálni, ha valaki azt mondja más munkájára, hogy elfogadhatatlan, vállalhatatlan.
Azt tapasztaltam, hogy ennél sokkal inkább vezet eredményre, amikor más megoldásokat, alternatívákat hozunk fel példaképp, és talán még azt is elmondjuk mellé, miért gondoljuk mi, személy szerint a másik megoldást "jobbnak".
Napjainkra azonban mi, bloggerek, egyre többen vagyunk, és egyre magasabbak az elvárások velünk szemben. Ám van egy nagyon fontos részlet, ami felett a legtöbben nagyvonalúan elsiklanak.

A nagy nevű lakberendezők, enteriőrstylistok az esetek nagyon nagy részében nem saját képekkel dolgoznak. Nem a saját munkáikat mutatják be, hanem idegen nyelvű cikkeket hoznak, fordítanak, ollóznak, válogatnak. Nyilván akinek nem inge, nem veszi magára, de azt tapasztalom, hogy ők inkább kritikusok, mint szakemberek.

Akinek van saját munkája és azt mutatja be, az egy másik szint, ha a képeket is ő maga készíti, az már egy még magasabb. 
Miért tartom ezt fontosnak?
Mert ha én összerakok egy enteriőrt, és azt egy teljesen idegen ember fotózza be, nem tudja úgy visszaadni, ahogyan én szeretném. Nem tudja azt átadni, amit egy-egy elrendezéssel én szeretnék.

Én, és bárki más, aki a saját otthonát, az intim környezetét mutatja be Nektek, meztelenül áll előttetek, mert mindent megmutatunk magunkból. Majdnem mindent. Ez sokszor félelmetes. Amit mi szeretünk, ahogy mi szeretjük, őszintén, lőrén kendőzetlenül terül elétek, és azt gondolom, hogy ezt így is kéne kezelni.
Bátorság kell hozzá, főleg a manapság elterjedt hangnem mellett.

Én -és ez az én saját, személyes véleményem- mindenkinél többre tartom azokat a bloggereket, akik saját anyagokkal dolgoznak. Saját írásaik, saját maguk készítette fotóik vannak, nincsenek fotósaik és nincsenek stylistjaik. Számomra ez a legőszintébb.
Mi ezek vagyunk, mi ilyenek vagyunk. És nem azért mutatjuk meg magunkat, nem azért vállaljuk a gyengeségeinket, az esetleges hozzá nem értésünket is, mert azt szeretnénk tudni, hogy ti mit gondoltok adott esetben, hanem azért, hogy meghozzuk azok kedvét is, akik esetleg nem bíznak magukban. Mi sem vagyunk tökéletesek.
Számos olyan esettel találkoztam már, mikor egy-egy bejegyzés után a gépszíj annyira elkapta egyik-másik ismerősöm vagy olvasóm, hogy az élete alapvetően változott meg, új szakma, új vállalkozás, új irány..Kaptam már olyan levelet is, ahol kemoterápián levő olvasóm köszönte meg, hogy erőt adtam neki a bejegyzéseimmel a harchoz.

Pont ezért...

...nem szeretem a "megmondó embereket", nem is olvasok ilyen jellegű bejegyzéseket, mert az elfogadás híve vagyok. Tőlem senki nem látott még más bejegyzése alatt kritikus hangú bejegyzést, mert azt gondolom, hogy ha nem tudok valamihez hozzátenni, ha nem tudok építeni, inkább csendben maradok.

Szeretem viszont azt, amikor komolyan összekovácsolódott közösségben, közöttetek oszthatjuk meg egymással a tapasztalatainkat, tanulhatunk egymástól, és segíthetek Nektek, hogy kicsit jobban érezzétek magatokat néha. Ezt számtalan olyan kedves üzenet bizonyítja, amit egy külön naplóba szoktam kézzel átmásolni és nehezebb napjaimon előveszem, így zárul be a kör...Az én bejegyzéseim segítenek Nektek, és a reakciók segítenek nekem.

Sokszor ért a vád, hogy nem bírom a kritikát. Én bírom, csak nem tudok vele mit kezdeni, mert amit ahogy készítek, azzal én a magam részéről elégedett vagyok, én élek vele, számomra úgy jó, ahogyan van, hiszen azért csináltam olyanra. Ha valaki azt írja, neki nem tetszik, szíve joga így gondolni, de ettől én nem fogom megváltoztatni a véleményemet, hiszen nem neki szeretnék megfelelni, hanem magamnak. Ez, hogy tudom, mit miért csinálok, sokakban ellenérzéseket kelt, nagyképűség érzetét is szokta...ezt is elfogadom.

Összességében azt gondolom, hogy sokan vannak, akik fordítva ülnek a lovon, de eszemben sincsen senkit se megváltoztatni. Már letettem róla, arról is, hogy bárkit meg akarjak győzni. 
Aki számára érték, amit létrehozok, azzal szívesen működöm együtt, aki számára nem, azt nyugodt szívvel tudom tovább engedni, hiszen mindenkinek nem felelhetünk meg és nem is lehet ez a cél.
Azt gondolom, hogy sokkal fontosabb egy szoros, jó közösség, mint a számok és ezen fogok dolgozni a jövőben is, ahogy ezen dolgozom a csoportjaimban is az admintársaimmal.

Megvannak az elképzeléseink, tiszta előttünk az út, amin haladni szeretnénk. Aki ezen az úton velünk szeretne tartani, azt örömmel fogadjuk, aki másfelé tart, annak pedig jó utat kívánunk! 

Szeretettel: