Akik régebb óta követnek, azoknak feltűnhetett, hogy gyakorlatilag január óta érdemben nem tettem le az asztalra semmit. Nem haladtam a lakással, nem hoztam kiemelkedően jó kreatív anyagot, nem csináltam igazából semmit, illetve semmi olyat, amire igazán büszke lehetnék.
Hét hónap kellett hozzá, hogy ezt felismerjem, és néhány apró lépés, amikor kigyulladt a kis lámpa a fejemben.

Az első ilyen az volt, amikor egy barátnőmmel beszélgetve elsírtam magam, amikor megkérdezte, hogy mi a baj, mert nem vagyok önmagam. Rosszuk érintett, mert azt hittem, úgy éreztem, az álarc tökéletes, senki nem fog rájönni, hogy vergődöm épp. Nyilván, aki jobban ismer, könnyedén átlát rajtam, ezt tudomásul kellett vennem.
Mégsem vagyok olyan jó színésznő, mint képzeltem.
Ebben sem vagyok túl jó. 

Ismerős, ugye? Ilyen spirálba kerülve aztán szépen lassan teljesen elástam magam.

A helyzet az, hogy hét hónap kellett ahhoz, hogy rájöjjek, ez nem valami pillanatnyi, könnyen múló dolog, ez most valami komolyabb, ami nem fog magától véget érni.
Itt már dolgom van magammal.

A második apró lépés az volt, amikor egy másik barátnőm azt mondta, miután elpanaszoltam a bánatom, hogy nem én tehetek róla, ez az elveszettség természetes jelenség. Ez a néhány szó: "Nem te tehetsz róla.", nagyon sokat segített abban, hogy meg tudjak nyugodni, és elkezdhessek azon gondolkodni, hogy oké, nem miattam van, de én kellek hozzá, hogy vége legyen.

De minek is kell tulajdonképpen véget érnie?
Valahogy az a tevékenység, ami korábban tömény boldogságforrás volt, észrevétlenül kiüresedett. Én meg próbáltam belőle meríteni, de közben nem vettem észre, hogy a semmit töltögetem magamba. Ennek eredményeként egy idő után nyűggé vált minden, ami korábban öröm volt. Nem jutottam egyről a kettőre, nem mentek a dolgaim úgy, ahogyan kellett volna, bármibe belekezdtem, elrontottam.
Kezdett világossá válni, hogy a korábbi rutinjaim nem működnek, valami megváltozott. Gondolkodtam, mi. 

Aztán erre is rájöttem.
A korábban szépen fejlődő oldalam a facebook zéró óta nem hogy nem halad előre, hanem fél éven keresztül stagnált az olvasók, kedvelők száma, az elérés pedig a töredékére csökkent. Hiába tettem bele a legjobb tudásom szerint, amit csak tudtam, semmit nem ért. Elvesztettem a motivációm és ha nem tudom olvasgatni azokat a leveleket, amiket Tőletek kaptam azzal kapcsolatban, milyen sokat jelent a számotokra az oldal, biztosan fel is adom.

Kezdem átérezni, milyen lehet, amikor az ember a szívét-lelkét kiteszi és nem értékelik a főnökei. Borzalmas nehéz ilyen helyzetben megtartani a motivációt és továbbra is a legjobbra törekedni.

Aztán elém került egy poszt. Egy kedves barátom trénerként remek blogot ír, sokszor olvasgatom, mert számtalanszor segített már át kisebb-nagyobb hullámvölgyeken. Címszavakban arról szól, hogy azok az emberek, akik ösztönösen irányítják az életüket, a körülmények megváltozásakor nem biztos, hogy fogják tudni, mi a megoldás a felmerülő problémákra, mert továbbra is a régi módszert igyekeznek áterőltetni a megváltozott körülmények ellenére. Ezzel szemben azok, akik képezik magukat, ki fogják tudni választani a rendelkezésükre álló eszköztárból a megfelelő módszert, amivel továbbra is eredményesek tudnak maradni. Nyilván ez most nagyon zanzásított, szerintem olvassátok el, megéri!

Ez a bejegyzés arra vezetett rá, hogy nagyon sürgősen abba kell hagynom az ösztönös módszert és át kell váltanom a tudatos módszerre, ennek érdekében pedig elkezdtem nézelődni a szakmai könyvek között, mi lehetne a segítségemre a tanulásban. Felmértem, hogy a legnagyobb problémám az időbeosztással van, ezért rákerestem a korábban már sokszor hallott GTD (Getting Thigs Done) módszerre, David Allen könyvére.

Nem könnyű olvasmány.Nem is haladós, de érdemes végigrágni. 
Olyan módszert ad az ember kezébe, aminek a segítségével kiürítheti a fejéből a rengeteg elintéznivalót és kézben tarthatja az elintézendők listáját. Ha beválik, a továbbiakban nem fog nyomasztani a sok tennivaló. 
Ezt ígérte az ajánló és nagyjából be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.

Amikor annyi minden van az ember nyakában, hogy úgy érzi, összecsapnak a feje felett a hullámok, akkor egy idő után bedobja a gyeplőt és szabadjára engedi a lovakat. Elveszti a kontrollt és csak még rosszabb helyzetbe kerül, mert ahány ló, annyi felé szalad.

Ebből a kiút egyedül a tudatos tervezés lehet, mert máshogy nem lehet visszakerülni az útra. Ki kell találni egy megoldást a lovak összeszedésére és össze kell szedni őket. Ez így nagyon egyszerűnek hangzik, de nyilván nem ennyire könnyű azért.

Photo courtesy of Brett Jordan (Creative Commons)

A számomra leginkább jelentős mondanivaló az volt, hogy nem az a baj, ha az embernek sok a dolga. Az alapvetően nem kéne, hogy bajt okozzon. 

Amikor ígérnek nekünk valamit, és nem teljesítik, az ugye csalódást okoz. Rossz érzést. Sőt, ha ez többször fordul elő, akkor egy idő után kerüljük azt az embert. Nincsen ez másképp akkor sem, ha önmagunknak tett ígéretünket nem tartjuk be és ezzel magunknak okozunk csalódást, annyi különbséggel, hogy magunkat nem tudjuk elkerülni. Ez a felismerés mellbe vágott. 
Számtalan esetben volt olyan, hogy ígértem valakinek valamit és a sok minden miatt végül nem sikerült beteljesítenem és ezzel csalódást okoztam. Ez rossz érzést okozott a másik félnek is, nekem is. Az utóbbi időben ez annyira sűrűsödött, hogy kicsúszott a gyeplő a kezemből. 
Most kezdem összeszedni újra, de ez csak tudatos tervezéssel fog sikerülni. 

Annyiban jobb a helyzet, hogy mióta ezekkel a dolgokkal tisztában vagyok, elkezdhettem felszámolni a káoszt. Végre elkezdtem újra érezni, hogy haladok, ha kis lépésekkel is. Még mindig ezer dolog van körülöttem, ami mind arra emlékeztet, ez is félbemaradt, az is hátra van még, sőt, amazzal is nagyon rég tartozom. De elkezdtem ezeket a tartozásokat leróni, és ettől már egy picit könnyebb. 

Nyilván nem vagyok mindent tudó. Nyilván nem is akarok "megmondó" lenni, de talán van más is, aki hozzám hasonlóan belekerült egy olyan örvénybe, amiből nem igazán látja a kiutat. 
Ha elveszett a lelkesedés, a motiváció, ha nem haladnak a dolgok előre, muszáj egy kicsit megállni és körülnézni, jó irányba mennek-e a dolgok. Ez nem csak az alkotással foglalkozó emberek esetében érvényes, ez mindenkinél előfordulhat.

 Főként pedig olyanoknál, akik hozzám hasonlóan szeretik teljesen átadni magukat és közben elfelejtik, hogy a tartalékokat néha fel is kell tölteni, mert nincs olyan akksi, ami örökké bírja. 

Van egy jó hírem is, amikor némi törpölés után az ember átgondolja, hogy mi lehet a baj, esetleg megkérdezi azokat a barátait, akiknek ad a szavára, és kívülállóként reálisabban látják a helyzetet, akkor a megoldást is meg lehet lelni.
Szokott kritika érni azzal kapcsolatban, hogy én azt gondolom, mindenre tudom a megoldást. Nem tudom. Ha tudnám, akkor nem tartott volna fél évig az a szenvedés, aminek remélem, a végére értem most.

Az élet nem fekete és fehér. Az emberek általában szívesebben olvassák azt, aki pozitív azokkal szemben, akik negatívak, azokat a bejegyzéseket is többen nézik meg, amikben nem nyavajgok, de most úgy éreztem, ezzel tartozom. 

Máshogy terveztem a nyarat, eredményesebb szerettem volna lenni, de ezt már elengedtem, csinálom a legjobb tudásom szerint, amit még tudok és igyekszem kevesebb csalódást okozni. Lassú folyamat lesz, de remélem, hogy az idő előrehaladtával ez egyre javul majd.
Senkit sem szerettem volna megbántani, remélem, hogy az érintettek ezt tudják.

Köszönöm, hogy a nehezebb időkben is kitartottatok mellettem! Mivel azt tapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül ezzel, csináltam egy csoportot , ahol mind kibeszélhetjük a nyűgjeinket. 
Ha gondoljátok, csatlakozzatok!

Mindenkinek szép nyarat és további jó pihenést kívánok!