Azok számára, akik nem hisznek Istenben, ez az írás talán nem a legjobb választás, azok számára viszont, akik hisznek a Szeretetben, talán mond valamit. Ha Te nem hiszel egyikben sem, kérlek, hogy ezt a mostani bejegyzést próbáld meg egészen egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Szeretném továbbá előre bocsátani, nem célom senkit "téríteni", fogadjátok ezt egy egyszerű élménybeszámolóként egy olyan világból, ami eddig számomra rejtve volt. Sok blogger számol be utazásokról a világ számos pontjára...én ezúttal egy belső utazásra hívnálak Benneteket, az én lelkembe.

Anyu nyolc évvel ezelőtt konfirmált. Az ő konfirmációja az én életemben több szempontból is meghatározó volt. Előtte 2-3 hónappal ért véget egy olyan kapcsolatom, ahol már azt hittem, megállapodtunk és minden rendben, családot alapíthatunk, ám ocsmány véget ért és én össze voltam törve. Elveszettnek éreztem magam, hogy 28 évesen újra elölről kell kezdenem a társkeresést olyan tapasztalatot szerezve, ami, ha nem hiszek ebben az egészben ennyire, lehet, hogy örök életemre elveszi a kedvem a férfiaktól.
De nem így lett.
Anyu nyolc évvel ezelőtt, Húsvét hajnalban konfirmált és én elkísértem őt arra a hajnali istentiszteletre. Amikor a gyülekezet tagjává vált, lezajlott a hivatalos része is az eseménynek, a lelkész felajánlotta, hogy ha bárki úgy érzi, szüksége lenne egy kis segítségre, menjen ki az oltárhoz, áldásért. Áldásért, ami egy Ige volt, és az én igém így hangzott akkor (úgy, hogy semmit nem tudott a lelkész rólam, hiszen nem is nagyon találkoztunk addig): 
"Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál." (Máté 7:7-11)
Talán még én magam sem fogalmaztam meg akkoriban, hogy mi az, amire igazán nagy szükségem lenne, de ahogy általában, és ahogy azóta is mindig, az én Istenem már akkor is előttem tudta. És bár azelőtt úgy éreztem, vége a világnak, az a pár sor teljesen megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj. Meg fogom találni azt az embert, akit nekem szánt a sors (aki szerintem Ő maga.)
Néhány héttel később, ugyanazon év április 16-án betoppant az életembe István, én is az övébe és ott is ragadtam azonnal. 

Valahogy olyan "sorsszerű" volt a mi találkozásunk, az interneten futottunk egymásba, ő talált rám, néhány napig megállás nélkül beszélgettünk, volt, hogy szkájpoltunk 6 órán át folyamatosan. Mivel ő nem tudott elszabadulni, újabb 1-2 napra rá elmentem hozzá vonattal, és amikor leszálltam, úgy fogadott, mintha öröktől fogva együtt lettünk volna és én csak elmentem volna egy pár órára valahová. Olyan természetes volt minden, annyira biztos voltam és vagyok magunkban a mai napig, hogy nem kérdés, nekem ő az Igazim. 
Fél évvel a megismerkedésünk után várandós lettem Annával, és a várandósságom felét egyedül csináltam végig, mert akkor még nem éltünk együtt. Egy nap felhívtam telefonon és megkérdeztem, hogy mi lenne, ha az egy éves évfordulónkon összeházasodnánk. Ezt is úgy beszéltük meg, olyan természetességgel, mintha az lett volna a kérdés, mit hozzak a boltból, pedig mondom, 120 km-re éltünk egymástól és jóformán csak hétvégente találkoztunk. Emellett tudtam, hogy ő már kétszer volt nős, én lettem a harmadik felesége.

Az egy éves évfordulónkon hat hónapos pocakkal mentem hozzá feleségül és bár megtehettem volna, mert vállalt volna minket a lelkész úr, én nem akartam pocakos menyasszonyként odaállni a templomban az Úr elé. Valahogy azt éreztem, most ez így számomra nem lenne kerek, ezért "csak" polgári esküvőnk volt, de azóta is érzem, vágyom erre az alkalomra.
Az esküvő után összeköltöztünk és megszületett először Panni, majd két hét híján pontosan két évre rá Pisti is.
Mindkettőjüket ez a lelkész keresztelte evangélikus szertartás szerint.

Bár rengeteg nehézséget küzdöttünk le, soha meg sem fordult a fejemben, hogy elváljak a férjemtől, mert az a bizonyosság még mindig ugyanúgy jelen van.
Tavaly elkezdtünk beszélgetni róla, hogy a tíz éves évfordulónkon, a megismerkedésünk tíz éves évfordulóján megerősíthetnénk az eskünket Isten előtt is, egy templomi esküvőn. Addigra a lányom 9 éves lesz, a fiam 7, gyönyörű koszorús lányom és fiacskám lehetne, akik részesei lehetnének anya és apa esküvőjének, immár a testemen kívül. István pedig erre is abszolut úgy reagált, mintha azt kérdeztem volna tőle, hogy lenne-e kedve hétvégén fradi meccset nézni a tévében.
Ahhoz azonban, hogy én lélekben felkészülve tudjak odaállni 2020-ban, éreztem, hogy kell még néhány lépést tennem, ezért eldöntöttem, hogy én is szeretnék konfirmálni. Az anyai nagyanyám evangélikus volt, ahogy anyu és a kislányom is, én is szeretnék a család női sorába beállni, ezen kívül szeretnék közelebb lépni a saját Isten-képemhez, szeretném megerősíteni a hitem, és megismerni ezt a vallást. Nem azért akartam, mert kell "valami", pontosan tudni szerettem volna, mit vállalok a gyerekeim evangélikussá keresztelésével is.

Az idei konfirmandus csoportba tehát bejelentkeztem és idén Húsvétkor én is konfirmálni fogok. Azok számára, akik számára nem feltétlen világos, mit is jelent ez, egy szóval talán: MEGERŐSÍTÉS .Felnőttként, önszántamból vállalom, hogy az evangélikus gyülekezet részévé válva az evangélikus hit szerint fogok élni, és ezáltal vehetek életemben először Úrvacsorát is.
Ráadásul anyukám mellett térdelve, ami nagy, közös élményünk lesz, ebben biztos vagyok.

Végigcsináltam a felkészítést, rengeteget beszélgettünk, elmélkedtünk és ennek a folyamatnak az utolsó állomása volt a mostani hétvége, amikor Szécsénybe látogattuk, a ferences kolostorba nagyjából 24 órára. 

Péntek este nyolc óra körül érkeztünk meg, a lelkész úr és én, három konfirmandus társammal együtt, csupa női csapatban, amire még nem volt példa. A barátokkal egy épületben éltünk egy napig. Az általuk koptatott padlón jártunk, az általuk használt étkezőben ettünk...

A kolostor belső udvarát a kerengő, az átriumos körfolyosó ölelte körbe, amit kinyitható üvegfal védett a hidegtől, és amiben minden általam ismert növényből általam soha nem látott méretű és szépségű példányok éltek...a citromfán öklömnyi citromok teremtek..

Csodálatos volt a nyugalom, a csend...csodálatos volt az egyszerű vacsora, amivel vártak minket, és az egész életükre jellemző szerénység és jámborság teljesen elvarázsolt. Aki találkozott már ferences barátokkal, talán érezte a személyiségükben, a habitusuk alatt rejlő életvidám, közvetlen huncutságot, ahogy beszélnek, ahogy egyáltalán ránéznek az emberre, abból mind-mind öröm és jókedv sugárzik.

Péntek este néhány elcsendesedés és némi beszélgetés után éjfélkor elmentünk aludni, mert másnap reggel ötkor volt a találkozó a kápolnában.
Hajnalban már pirkadt, és a madarak is csicseregni kezdtek, amikor összegyűltünk mind az öten egy számomra igencsak különleges alkalomra.
A mi lelkészünk igen különleges ember. Tulajdonképpen az ő személye és a karizmája volt az, ami miatt én így döntöttem és egy pillanatra sem bántam meg a döntésem azóta sem. 
A bibliát kicsit is ismerők számára talán nem idegen a történet, amikor Jézus az utolsó vacsora előtt megmossa a tanítványai lábát.

Ennek a történetnek a fő mondandója mentén a mi lelkészünk szombat hajnalban megmosta a mi lábunkat, ha nem is az utolsó, de az első vacsora előtt. Tudom, hogy ez sokaknak furcsa lehet, de aki érti ezt a történetet talán átlátja és érzi a különlegességét. Eleve egy nagyon intim helyzet az, amikor egy férfi lelkész megmossa egy női konfirmandus lábát, de ezzel is azt üzeni, mostantól közünk van egymáshoz. Mostantól szolgálni fog minket is, és arra kér, tegyük mi is ezt másokkal. Példát mutatott nekünk, hogyan viszonyuljunk embertársainkhoz.
Felemelő és egyszeri, megismételhetetlen alkalom volt.

A reggeli után tovább folytattuk a gondolataink rendezését, kérdésekre kerestünk válaszokat, volt alkalmunk beszélgetni egy ferences baráttal is, aki csatlakozott hozzánk egy órára és minden kérdésünkre őszintén válaszolt. Egy 31 éves, végtelenül laza embert képzeljetek el, aki ízes erdélyi mondatait hallgatva nem tudtam nem mosolyogni. Aki kifejezetten jóképű, sportos fiatalemberként az iskolában a fiatalokat tanítja, miközben rengeteget focizik, és tíz éve szerzetes már. Egy percig se tagadta, hogy ő szeret lépést tartani a világgal, hozzá facebookon jelentkeznek be a mamák gyónásra és ott olvassák az elmélkedéseit, az iskolában pedig a rendkívül provokatív gyerekek teljes mértékben elfogadták őt. 
Szerintem életemben nem lett volna ilyen beszélgetésre alkalmam, ha nem vagyok ott aznap. 

Délben a kápolnában közös zsolozsma a barátokkal, az egy szem novíciusukkal, majd ebéd. 

Ebéd után pedig elérkezett a napnak az a szaka, amit szerintem, míg élek nem felejtek el.
Olivér, a lelkész feltett egy kérdést. Megkérdezte, szeretjük-e Istent? Valamint adott negyven percet rá a kolostor udvarán, hogy kiderítsük ezt, miközben szilenciumot rendelt el.
Addigra kisütött a nap és a jégverem kicsit barátságosabbá vált, így kimentünk sétálni, ki-ki magában.
Ahogy lementünk a kolostor mögé, a kastély kertje mellé, nekem rögtön szemet szúrt egy gyönyörű, fehér márvány Mária szobor a falba vájva.
Felette a kőben a mondat: "Koronánk legszebb ékköve.". (Rögtön eszembe jutott a fenti képeken szereplő lépcsőfordulóban levő Mária szobor is, ami szintén teljesen lenyűgözött. Elsőre kőnek véltem, de közelebbről megnézve felfedte magát, fából készült, gipsszel vékonyan lekenve a kő hatás erősítésére, majd le is festették.)

Onnan indulva kezdtem sétálgatni a kertben, elmentem előtte, át az ódon fa hídon, át a székely kapun, mind-mind új dimenzió...

Bárhová néztem, mindenhol az Idő  jelenlétét láttam.. a kövekbe árkokat véstek a természetes források. Ahol érte a nap a füvet, kis kék virágok bújtak meg, ugyanazzal a szerénységgel, ami az egész kolostorra jellemző. Ahol árnyék volt, a belógó ágakra vastag jégpáncélt hízlalt a zubogó víz.

A tóban a megfeketedett levelek mellett világító, élénk zöld békanyál terjeszkedett. A kutya néha felvakkant, de egy végtelen messziről, talán valamelyik ablakból felhangzó rövid füttyre azonnal elhallgatott. Az érzékeim kinyíltak, mindent hallottam, szinte azt is, ahogy megmoccantak a fűszálak nyújtózkodás közben. 

Számomra nem volt kérdés, szeretem-e Istent, az első percben rávágtam volna, nekem nem kell negyven perc a kertben, tudom a választ. De ahogy általában ebben a csodás másfél napban, most sem nekem lett igazam. 
Tettem egy kört, de vissza hívott Anyácskánk. A Mária szoborhoz akartam közel lenni, mellé ültem, és ahogy elkezdtem lesöpörni a lába mellől az elszáradt leveleket, ahogy azok hullottak a forrásba, az én könnyeim is megeredtek.
Képek villantak be, képek a Nagyapámról.

Olivér hangja, ahogy azt mondja, néha, ha szerencsések vagyunk, találkozunk olyan emberekkel életünkben, akik annyira szeretnek minket, hogy emberi ésszel szinte fel sem fogható, erre valaki hogyan lehet képes. Hogyan lehet, hogy semmi gyarlóság, elvárás nincsen a szeretetében, hogy mindig csak ad, és soha nem kér. Hogy ha nagyon figyelünk, észrevesszük, ha ilyen emberrel találkozunk. 

És akkor ott, ahogyan a filmekben szokták mutatni, a képek gyorsan váltakozni kezdtek és hirtelen az egész egy olyan csodálatos egységgé állt össze, hogy elmondani sem tudom. Most leírni sokkal tovább tartott, mint ahogy ez lezajlott, de a Felismerés nyomán úgy tört ki belőlem a zokogás, hogy még egy órával később sem tudtam sírás nélkül elmesélni a többieknek, mi történt velem ott kint, a szobornál.most pedig elmesélem Nektek is.

Volt nekem egy nagyapám, akit Papának hívtam. Anyukám apukájaként Szentendre nagyra becsült fogtechnikusa volt, aki csak ismerte, szerette. Rengeteget dolgozott, élete vége felé a házban az úgynevezett "labiban" ülve készítette a műfogsorokat, mindig szólt a rádió. Tizenéves koromig nem nagyon figyeltem fel arra, milyen csoda él benne. Akkor viszont, miután a szüleim elváltak, Nagyihoz és Papához költözünk anyuval és az öcsémmel, amíg az új lakás el nem készült. Így módunk és lehetőségünk nyílt közvetlen együtt élve megismerni egymást. Térdprotézissal is teniszezni járt, a reggelije és vacsorája mindig friss Erzsébet kenyér volt, mellé stokizva a többi finomság, katonás rendben.

Papa egy mindig elegáns, mindig nyugodt Úriember volt. Rajongott a Hazájáért, és ezt plántálta belém is a vele való beszélgetéseim során. A rádióban mindig szóltan a nóták, az operettek.A mai napig mindegyikről Ő jut eszembe. 
Tizenéves korom derekán, amikor minden lány utálja magát, bármikor, amikor megérkeztem hozzá, MINDIG úgy köszöntött, "Megjött az én királynőm.." és megölelt. Szavai gyógyír voltak minden sebemre.

Amikor megbetegedett és kórházba került, meglátogathattam őt és el tudtam köszönni Tőle.
Amikor már nem evett és egyre gyengült, az egyik alkalommal megpusziltam a homlokát, rám mosolygott és integettem, úgy mentem ki. De az ajtóban valami (vagy mostmár azt mondom valaki) miatt éreztem, hogy meg kell fordulnom. Visszamentem és megsimogattam az arcát, utána pedig megkérdeztem tőle:" Papa! Ugye, tudod, hogy nagyon szeretlek?"  És ő erre nem azt válaszolta, amit mindenki szokott...nem azt mondta, hogy én is téged..Ő úgy válaszolt, ahogy rá annyira jellemző volt egész életében: "De jó nekem..."...aztán becsukta a szemét, én pedig kimentem, és akkor láttam őt utoljára élve.

Megszakadt a szívem, amikor elveszítettem, pedig akkor még nem értettem, mit veszítettem el Vele.

Telt-múlt az idő...húsz évvel később én tegnap előtt ott ültem ennél a szobornál és a "Koronánk legszebb gyöngye" felirat mindent eszembe juttatott. A szobor feletti kő korona, a Hazámat. A Hazám Papát. Papa a Szeretetet. A Szeretetről eszembe jutott Olivér mondata azokról az emberekről, akik ember feletti módon tudnak szeretni. Megértettem, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy fiatalként volt alkalmam megtapasztalni Isten szeretetét egy fizikailag megölelhető, mindig nevető, mindig szerető, gondoskodó ember személyén keresztül. De megértettem azt is, hogy ez a Szeretet örök. Papával nem kell lemondanom róla, ha hagyom, hogy megtaláljon más módon, ha nem zárkózom el tőle. A véletlenekben soha nem hittem és egy pár perc múlva eszembe jutott, hogy a Viskóban Isten neve Papa...A szerető, a nem büntető Istené...

Miután megosztottam ezt az élményemet a társaimmal, felhívtam anyut is és neki is elmondtam, megkérdeztem, gondolt-e már erre valaha így és ő is azt mondta, hogy még soha, sírtunk együtt is egy jót...

Megerősödtem abban a hitemben hétvégén, hogy Isten szeret. Számomra csak így van értelme az egésznek. Isten nem büntet minket. Amikor Ádám és Éva beleharapott az almába, ezzel a szabad akaratot választották. A saját útjukra léptek, de továbbra is Isten gyermekei maradtak, akiket az Atya továbbra is nagyon szeret. 
Az, hogy nem akadályozza meg a rossz dolgokat, még nem azt jelenti, hogy ő is idézi elő őket, de ahogyan a Viskóban is szerepel, ettől független még az is lehet, hogy valami nagyon jót hoz ki belőle végül. Ha beleszólna a döntéseinkbe, a döntéseink következményeibe, akkor azzal pont azt bizonyítaná, hogy nem tiszteli a szabad akaratunkat és nem igazi a szeretete. A példa épp olyan, mint amikor szülőként azt kell látnom, hogy a gyerekem fel szeretne mászni valahová, ahonnan esélyes, hogy le fog esni, én pedig nem léphetek közbe, mert ez az ő akarata. Ha fejjel szeretne a falnak menni, nekem szülőként akkor is támogatnom kell őt, maximum annyit tehetek érte, hogy ha végül leesik, ott legyek hogy megvígasztaljam. De ha megakadályozom az akarata érvényesítésében, úgy fogja érezni, nem szeretem.

Számomra világossá vált, hogy Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek és abból a kis szögből, ahol én állok, átláthatatlan az a mindenség, ami az Ő terve. Így nem tudhatom, hogy milyen jóhoz vezet végül el a sok rossz, ami történik velem. Ahogy visszatekintek az életemben, minden azért történt úgy és akkor, hogy most az lehessek, aki vagyok...István is lehet, hogy azért vált el már kétszer és azért nem született korábban gyermeke, pedig szerette volna, hogy velem sikerüljön, és minket igazán tudjon értékelni.

Történnek rossz dolgok az életben. Nem imádkozhatok azért, hogy ezek ne történjenek meg, hiszen az esetek nagy részében én magam vagyok értük a felelős. De azért imádkozhatok, hogy legyen erőm elviselni és túlélni mindent. Abban a hitben, hogy ez a Szeretet él és kifogyhatatlan, megtaláltam azt a forrást, ahonnan mindig tudok meríteni, ha már elfogynék.

Számomra ez volt ennek a hétvégének az üzenete, és talán eddigi életem legnagyobb felismerése.
Ilyen ünnepélyes szívvel, ilyen végtelen nagy szeretettel fogok tudni odaállni az Isten színe elé most vasárnap hajnalban, hogy bizonyságot tegyek neki mindezekről. És ilyen szoros viszonyban fogom tudni kérni majd az áldását az házasságomra is, ha eljön az időnk.

Bocsássatok meg, hogy ezt ebbe a blogba írtam és ilyen hosszúra nyújtottam...de talán lesz közöttetek olyan, aki érti, mi zajlott bennem és talán lesz olyan is, akinek segít...a megérzéseimre mindig szerettem hallgatni. Egyesek szerint ez megérzés, szerintem ez sugallat. Most azt éreztem, hogy ezt le kell írnom és ide kell leírnom. 
Ennek is, mint mindennek oka van.

Fogadjátok olyan Szeretettel, ahogyan én írtam le Nektek.