Sokan tudjátok, hogy tagja vagyok az Alkotó Energia pályázat zsűrijének, ami idén hét tagúra szaporodott két új tag, két úriember érkezésével.

A múlt szombati díjátadón sajnos csak négyen tudtunk jelen lenni, de az asztaltársaságunkat megtisztelte Holczer György úr is, a Pentacolor Kft ügyvezetője.

Különösebben nem részletezném magát a díjátadót, mindenki megnézhette, akit érdekelt, hogy kik voltak a díjazottak, így erre nem fecsérelnék több szót.
(AMELLETT AZONBAN NEM MEHETEK EL SZÓ NÉLKÜL, HOGY ZAJLIK A KÖZÖNSÉGSZAVAZÁS!
NÉZZETEK RÁ ÉS SZAVAZZATOK ITT!)

Egy szubjektív élménybeszámolót szeretnék elétek tárni, az én saját, személyes élményeimmel.

A történet reggel fél tíz körül kezdődött, amikor odaérve az atomerőmű látogatóközpontjához egy titokzatos csomag fogadott. A benne szereplő gyönyörű ajándék telitalálat, a levél pedig azt sejtette, hogy az illető napi szinten követi, mi történik velem, ám nevet direkt nem írt a leveléhez.
A szignója volt az egyetlen és az egyik kulcsmondat, mi szerint jó muri lesz kinyomozni, ki lehet ő.

Hogy került akkor mégis hozzám a pakk?
Dr Kovács Antal, cselgáncs olimpiai bajnokunk, az atomerőmű kommunikációs igazgatója pár nappal azelőtt egy vidéki városban tartott előadást, egy iskolában. Odalépett hozzá egy hölgy és megkérte, hogy hozza el nekem ezt a csomagot. Ő elhozta, az asztalra letette és nekem csak kézbe kellett vennem.

Tudjátok, alapvetően nem szeretem a meglepetéseket, mert egy: viszonylag nehéz meglepni, kettő: nem nagyon szokták eltalálni, mit szeretek.
Ez a kis "összeesküvés" viszont olyan alaposan ki volt tervelve, hogy teljesen lázba jöttem tőle.

Maga a hivatalos rész egy óra alatt lezajlott kb, utána volt egy nagyon picike idő beszélgetni és nekem délben rohannom kellett haza Paksról Istvánnal, mert kezdődött a lányom táncgálája Péten. Háromtól ötig és hattól nyolcig is volt egy etap, mindkettőben szerepeltünk, Pannika is, és a mi koreográfiánk is.

Az alapján, hogy a blogon, face-n gyakorlatilag nyitott könyv(nek tűnik) az életem (egyébként közel sem osztok meg mindent), én egy borzasztó introvertált ember vagyok.

Mindenre mindig nagyon oda akarok figyelni, ezért amikor sok ember közé kerülök, viszonylag könnyen kimerülök, mert nem feltétlen kezelem mindig jól a dolgokat. 
Ehhez képest idén bevállaltam egy gyenge pillanatomban, hogy a kislányom kedvéért részt veszek a szülők táncában, ami végig meglepetés volt, a zene, a ruha, a koreo, minden és kemény, több órás edzéseken voltunk túl szombatra. (Ez mondjuk a végeredményen annyira nem látszott..:D)

Lényeg a lényeg, borzasztóan stresszeltem, mert a többi, rutinos szülőhöz képest én idén vettem ebben először részt, így veszítettem el a tánc-szüzességemet, ami a színpadot illeti. Egy szavam sem lehet, mert az "öreg rókák" tündériek voltak, könnyen befogadtak, és azt kell mondanom, a fellépés maga volt az élvezet. Egyszerűen -ha megnézitek, hallani fogjátok-, ezek a gyerekek olyan boldogok voltak már csak attól is, hogy felmentünk oda, hogy ha három percig csak a fejünket ingatjuk, akkor is hatalmas ovációt kapunk.
Óriási adrenalin volt ettől független egész Pét elé kiállni..:D

Nagyon elfáradtam...annyira kimerültem a díjkiosztóra és a gálára való felkészüléstől, hogy el nem tudom mondani és mindezt csak vasárnap reggel realizáltam és kb mostanra sikerült magamhoz térnem, mert közben egy kis influt is legyűrtem, de azt kell mondanom, az utolsó percig megérte.
Megérte a díjátadó és az egész pályázat, és megérte a színpadi produkció is, ami örök élmény marad.
Utóbbiért elnézést...:)

Jó szórakozást kívánok!