Amikor körülnézek a lakásban, nagyon sok mindent látok. Olyasmiket is, amiket naponta használok és olyasmiket is, amiket soha nem szoktunk. Ez utóbbi kupacba tartozott egy nagyon alacsony, fonott babakocsi, gondolom arra volt kitalálva, hogy amikor a gyerek négykézláb mászik, tologathassa maga előtt, a kis fogantyújánál fogva.

Különösebben Annát nem érdekelte, bezzeg Pistit. Ő folyton beleült és könyörgött, hogy tologassuk. Persze nem az ő súlyának volt kitalálva és a rögzítés is csak két kapoccsal volt megoldva, így ennek a történetnek az első borulások után hamar vége is szakadt.
Nekem sokszor a kezembe került a kis kocsi rendrakás közben, de nem adtam oda senkinek, pedig sokszor megfordult a fejemben, esküszöm.

Hát ma rájöttem, miért nem.
Ugyanis megérkezett a vintage kalitka, amit egy garázsvásáron találtam, és csodák csodája, épp passzol alá a négy kerék. Arányaiban is tökéletes és nem hazudok, milliméterre az a szélesség, ami kellett.
Úgyhogy bevetettem a készülő dekornál és mint nosztalgikus hangulatú, a mesekönyvek illusztrációit idéző cirkuszi vasúti kocsi gondoltam újra. Beleült Pannika "kisjaguárja" (igen, a Dórából...), és most onnan kandikál kifelé.

Állatvédő ismerőseim megnyugtatására közlöm, a kalitka két oldalán nyitva van a retesz, ha szeretne, kijöhetne ez a jószág, de úgy érzem, egyelőre kényelmes neki a kuckója.

A kosár továbbra is remekül használható kosárként, sőt, kosárként még jobban, mint babakocsiként, a kerekek pedig fantasztikusan feldobták a kalitkát.
Így hasznosult újra és emelt szintet egy olyan tárgy, ami évekig azt sutyorogta a fülembe, hogy "ne dobj ki, kérlek...".
Két valamiből lesz két teljesen más valami úgy, hogy mindkettő szuperebb lett ettől a házasságtól, mint volt előtte, és mindegyiknek minden porcikáját felhasználtam.
Így érdemes.
Ugye?