Hosszú, száraz, "képtelen" bejegyzés következik.
Tegnap egy igencsak parázs vitát indító posztba botlottam az egyik bútorfestős csoportban. Mivel nem nagyon használom az adott festékforgalmazó anyagait, nem is nagyon posztolok ott, inkább csak szemlélődöm, most sem csatlakoztam a vitához, de érdekes volt végigolvasni a kommenteket.

A bejegyzés nagyjából arról szólt, hogy valaki megjegyezte, idézem: " Egy-egy darab lehet más, de nem lehet egy miniprovance-t berendezni Székesfehérvár külsőn."
Vagyis próbáljuk meg autentikusak maradni, ne akarjunk vidéki stílust reprodukálni egy városi panelban, ne gondoljuk, hogy autentikus lesz a provance-i hangulat egy kádár-kockában (tudjátok, a sátortetős), stbstb.

A hölgy aztán kapott eleget, ki is lépett a csoportból, amit egyébként teljesen megértek, de megértem a felháborodást is, amit okozott.

Mi van, ha alaposabban körüljárjuk a kérdést?
A legtöbb válasz az volt, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy én hol és hogyan élek, ha nekem csak egy panel jutott, akkor abban teremtem meg a magam vidéki házikóját.
Ez teljesen rendben is van, magam is így gondolom, pláne, hogy én is ezt csináltam, shabby lázban égve a panel lakásunkat teljesen ennek rendeltem alá, de Isten látja a lelkem, ha nem tettem volna, tuti begolyózom.
De ha egy picit jobban meggondoljuk, szemernyi igazsága mégiscsak van a hölgynek. Vannak dolgok, amiket nem lehet megváltoztatni, az uniformizált panel ajtókat például nehéz ebbe a miliőbe beilleszteni, ahogy a modern lapradiátorokat vagy a gyári fürdőszobát is. Ez mindig csak "olyan, mintha" lesz és sosem "az".
És ez baj egyébként? 

Én elhiszem, hogy ha valakinek ez a szakmája, akkor bánt(hat)ja a szemét, hogy valami nincs stílusban tartva, de jó az, ha amúgy minden következetesen stimmel? Jó az, ha katalógus tisztaságú lakásban él valaki, ahol semmi keveredés, semmi szabálytalanság, semmi eklektika nem szerepel?
Mind mások vagyunk. Mindenkinek megvan a maga heppje, mindenkinek megvannak a maga kedvencei, és ezekkel szívesen építi a maga környezetét. Nem lehet kategorizálni, hogy a skandináv stílus csak a skandinávoké, hiszen náluk is vannak városok, emeleti lakások, nem feltétlen csak a fjordokról és a deszkaborítású házakról szól az élet. Meg kellene érteni, hogy a környezetünk kialakítása az életünk tükre.
Alkalmazkodni kell, aki nem alkalmazkodik, elvész. 

A lakberendezés mindig is több volt, mint puszta vizuális élmény. Mindennek megvolt az oka a hagyományos stílusok megszületésekor és ezekkel az okokkal jó tisztában lenni. Akkoriban még nem a véletlen műve volt, hogy milyen a falszín, vagy hogy mi hol van, pontos szabályrendszerek alkotta lakberendezési "törvények" működtek, melyek ösztönösségét ma is érzi, aki kicsit is fogékony a hagyományos kultúrák iránt. Elég, ha csak arra gondolunk, milyen volt egy ház régen, a népi építészet sok mindenre megtanít kis hazánk egykori életéről.

Tegyél egy próbát! Ha azt mondja valaki, tornácos ház, a legtöbbünknek megdobban a szíve. Vajon miért van ez? Mert érezzük a belsőnkben, az ösztöneinkben, hogy ez nekünk való lenne...hogy ez így jó, ez rendben van, így kell lennie. Mi is a tornác? Egy átmeneti tér, átmenet a "kint" és a "bent" között, ahol az ember lelke megpihenhetett, felkészülhetett a belépésre, ahol levehették a sáros csizmát, megtörölhették a kezüket, letehették a kalapot, hogy fedetlen fővel lépjenek be. Ez nálunk mára átalakult, aki nem olyan szerencsés, hogy tornácos háza legyen, annak is megvan ez a tér -jó esetben-, csak ma már előszobának hívják. (Ezért is tartom jó megoldásnak, ha valaki nem bont ki minden falat, hanem meghagy egy kis részt a bejáratnál ennek a funkciónak.)

Vagy vegyük a díszítőművészetünket. Minden egyes motívumnak megvan a maga jelentése. Tudtátok, hogy a tulipánnak hány formája szerepel az egyes díszítéseken és ezeknek a formáknak mind megvan a maga szerepe? Hogy soha nem öncélúak ezek a minták, mindig valamit mesélnek az avatott szemnek?

Hogy mit is akartam ezekkel most? 
Igazat kell adnom a poszt indítójának abban, hogy itthon vagyunk, érdemes megismerkedni a saját hagyományainkkal, a gyökerekkel, mert azok ismeretében sokkal könnyebb eligazodnunk a világban. Ha értelmet nyer sok minden, akkor könnyebb tudatosan alakítani a környezetünket, mert könnyen lehet, hogy megtaláljuk a hazai "ízek" között is azt, ami annyira megtetszett mondjuk a shabby stílusban. 

Ha tetszik a provance-i bútorok egyszerűsége, nézzük meg a mi saját népi fenyő sublótjainkat (komód) vagy ha tetszenek a country stílusban olyan menő fali tányértartó polcok, akkor nézzük meg a régi pohárszékeinket! Ha tetszenek a felül üveges tálalószekrények, keressünk itthoni almáriumot és mentsük át azt!

Természetes dolog, hogy nem szeretne senki múzeumban élni, nem várható el senkitől, senki által, hogy ne változzon, ne alkalmazkodjon napjaink elvárásaihoz, ezért ezeknek a bútoroknak a lefestése, átalakítása kinek-kinek a saját ízlése alapján kell, hogy történjen. 

Nem születik senki úgy, hogy zseniális képessége van -és megfelelő magabiztossága- a saját stílusa kialakításához, ez egy hosszú tanulási, tapasztalási folyamat. Aki ma kezdte, értelemszerűen nem tart ott, ahol az, aki már évek, akár évtizedek óta ezzel foglalkozik, de az egyetlen, ami a két embert megkülönbözteti egymástól, az a tapasztalat, vagy annak hiánya és az ebből fakadó tudás, vagy annak hiánya.
Nem várható el senkitől, hogy másnak megfelelve magával szembe menjen, mert nem fog tudni fejlődni belőle, ha állandóan visszapofozzák a rajthoz.
Ha mindig jön egy ilyen megmondó ember és válogatás nélkül osztja az áldást, akkor aki már ott tart, hogy megteheti, mert van biztos alapja, meggondolhatja, hogy van-e benne igazság (egyébként valamennyi mindig van), de akinek még az alap sincsen meg, az az ilyen viharoktól felborul, sőt, simán el tudom képzelni, hogy örökre elmegy a kedve ettől az egész festegetősditől. 

Ahogy mondani szokták, valahol el kell kezdeni!
Az egész, izgalmas út pedig ez után következik, engem például teljesen beszippantott ez a lét. Egy idő után az embert elkezdi majd érdekelni, hogy ha régi házban él, mikori a háza? Milyen volt akkoriban az élet? Hogyan rendeztek be akkoriban egy szobát? Milyen színeket használtak? 
Nem kell nagy dolgokra gondolni ám...csak olyan apróságokra, hogy vajon nem jobb-e mégis a zsalugáter fából, mint a műanyag redőny? Nem érdemesebb-e megmenteni, mint lecserélni valami egészen másra?

A bútorokkal is hasonló a helyzet, ha ismerjük a múltjukat, akkor a múlt tisztelete mellett megfelelő alázattal tudunk fordulni hozzá ma is és tudunk neki olyan formát adni, ami mai, mégis "hagyományos". Akkor megszűnnek majd az öncélú díszítések, ha megérezzük az egyszerű emberek egyszerű életének az ízét, nem akarunk majd mindenhová díszítést tenni, elég lesz, ha sikerül a fa eredeti állapotát visszaállítani, vagy megőrizni a patináját.

Én, a magam részéről fontosnak tartom az alázatot, fontosnak tartom, hogy ne erőszakoljunk meg semmilyen bútort, semmilyen épületet, hanem hallgassuk meg kicsit, mit szeretne, milyen szeretne lenni! Hagyjunk egy kis időt, hogy elsuttogja, hogy mi az ő vágya, higgyétek el, ez ösztön, mélyről jön, nem okozhat csalódást!
Ettől még lehet királykék egy tálaló, vagy vörös a lóca, lehet lila a kislányotok ágya, de még akár egy népies formájú szék is, csak az a fontos, hogy olyan szemmel nézzünk rá, ahogy megérdemli az a darab.

Egy időben, amikor elkezdtem foglalkozni a festéssel, egy célom volt, minél előbb, minél kisebb munkával befejezni, fehérre festeni és lehetőleg még aznap vissza is pakolni bele. Aztán nézegettem pár évig az így "elrontott" tárgyaimat és most sorra veszem elő, sűrű elnézések közepette megpróbálom rendbe hozni az akkori összecsapott, méltatlan munkát.
Ma már az tesz boldoggá, ha alaposan felkészülhetek, ha nyomozhatok az eredet, kor, vagy a funkció után, ha indokolt módon tudom megváltoztatni, amit megváltoztatok rajta, ha meg tudom menteni, ha bír valami plusz jelentéssel ezáltal.

Már nem az érdekel, hogy ráhúzzam a fehér gúnyát, sokkal inkább az, hogy újra életre keltsem, hogy ha bárki ránéz, ne azt lássa, hogy mázolmány, hanem azt, hogy ez csodaszép! 

És nekem ehhez több, mint tíz év kellett.



Visszatérve az eredeti, poszt indító sorokhoz.
Az a véleményem, hogy néha kell ilyen megmondó ember. Segít a földön maradni, segít átgondolni, hogy tényleg nem csináltam-e hülyeséget, mert ha biztos vagyok magamban és tudom, hogy jól döntöttem, jól csinálom, amit csinálok, indokolt, amit csinálok, akkor egy ilyen bejegyzés nem fog tudni kibillenteni ebből. Az ilyen megjegyzések általában akkor találnak célba, ha mi magunk is érezzük valahol, hogy igaza lehet...ha érezzük, hogy valami nem kerek, nem stimmel. Ha érezzük, hogy lehetett volna máshogy, jobban vagy szebben.

Amíg magabiztosak vagyunk, ilyesmi nem rendíthet meg, de a kezdők viszonylag ritkán magabiztosak. 
Ami miatt haragszom az ilyenekért, az komoly dolog.

Én az egész tevékenységem arra teszem fel, hogy minél több embert biztassak alkotásra. Minél több emberrel értessem meg, hogy ez jó dolog, és mindenki képes rá! sok munkám van abban, hogy egy-egy hitetlenkedőt "megtérítsek" és megfertőzzek ezzel a vírussal, és amikor valaki így beleköp a levesembe, azt nagyon nem szeretem. Nyilván nem az én közösségemben dobta le a bombát, de ha ott tette volna, most szörnyen szomorú lennék. 
Pontosan tudom, hogy milyen pusztításra képesek az ilyen sorok.

Az elmúlt években megtapasztaltam, hogy az egyetlen járható út ehhez a célhoz, ha megpróbálok utat mutatni a magam módján, Nem tanítani, mert van, aki elzárkózik az ilyesmi elől. Nem megmondani a frankót, mert mindenkinek más a frankó, egyszerűen csak mutatni egy irányt és minden egyes esetben alaposan megindokolni, miért épp arra megyünk, amerre. Lassan is haladhatunk, nincsen vele probléma, amíg a haladás előre vezet és nem visszavet. 

Mindenkinek joga van természetesen manapság mindenhez, joga van leírni a véleményét, de vannak ám kötelességeink is, a jogaink mellett. Kötelességünk tisztelni a másik embert, mert mi magunk is ezt várjuk el másoktól. Kötelességünk figyelembe venni, hogy nem vagyunk egyformák, kötelességünk a másik felé segítő szándékkal fordulni, nem pedig rombolni.

Senkitől NINCS jogunk elvenni az alkotás közben érzett örömét, elégedettségét, mert könnyen lehet, hogy pillanatnyilag ez minden öröme az életében.
Uff.