by bardoczeva

PURE DESIGN

PURE DESIGN

Élet a komfort zónán kívül

PENTART "piros" kihívás

2021. február 10. - bardoczeva

Adott egy blogger (én), aki egy darabig viszonylag egysíkúan alkotott. Éveken át, közel egy évtizedig csak fehér, krémszínű, esetleg pasztell árnyalatokkal foglalkozott, mert az akkori lelkiállapota ezt bírta el. Biztonsági játékosként soha nem hagyta el azt a bizonyos komfort zónát, mert abból kilépni egyike az élet legfélelmetesebb élményeinek.
Tudta, hogy ezekkel az árnyalatokkal nem lehet hibázni, minden illik mindenhez, nem kell agyalni, nem kell kombinálni, nem kell merésznek, bátornak lenni.
Volt, akik így is megtalálták, mert "lelki szegénynek", "ridegnek", "érzelemmentes nőnek" titulálták, hiszen nem voltak az életében színek...És mivel nem voltak az életében színek, nem is tudták elképzelni, hogy a lelkében viszont vannak...eszükbe sem jutott, hogy az átlagosnál érzékenyebb és a külvilág ingereiből sokkal többet fog fel, mint az átlag. Ennek eredményeképpen a sok impulzustól hamar kimerül, elfárad, nehezebben dolgozza fel a "sűrű" élményeket. Mivel akkoriben lelkileg nem volt kimondottan erős, úgy érezte, képtelen lenne a színekkel járó munkára, sok lenne, néha fizikai fájdalommal járt számára egy-egy éles szín, éles hang...hát hogyan dolgozhatna velük minden nap...

Ugorjunk tíz évet!
A mai fejemmel azt mondom, jól döntöttem, hogy abban a bizonytalan időszakomban a biztosra mentem, a néhány nappal ezelőtti kommentek is bizonyítják, amik egyébként a munkámmal semmilyen kapcsolatban nem állnak, hogy irdatlan indulatokat tud kiváltani a személyem és a megszólalásaim számomra teljesen idegen emberekben, ahogyan én is teljesen idegen vagyok az ő számukra. És mégis...valahogy annyi frusztráció, annyi harag gyűlt fel sok emberben, hogy toporogva várják, mikor vét valaki, akire ráboríthatják a bilit, csak hogy ők egy pillanatra megkönnyebbülhessenek... Hogy ezzel milyen kárt okoznak, az mit sem számít, nekik jobb. 
Ám ez az én számomra elfogadhatatlan.

Az élet rendkívüli tréfája, hogy azok, akik akkoriban lelki szegénynek tituláltak, mára beálltak a nagyon menő, nagyon trendi fehér/nyers fa stílusba a fekete alapon fehérrel nyomtatott feliratokkal címkézett fiókok és üvegek mellé a polcra, és most nem probléma a számukra, hogy nincsen az életükben szín. Az csak addig volt gond, amíg másba bele lehetett rugni, mint az ajtófélbába, amikor dühünkben nem tudunk más megoldást. De más emberbe rugni jobb, mert az nem fáj annyira...

Sokáig féltem.
Ha az ember kiteszi a nagy közönség elé a munkáját, ami belőle fakad, ami ő maga, az félelmetes. Mert az alkotások megmutatják azt is, amit esetleg a napi szinten hordott álarc eltakar. Ha egy alkotó hiteles, ha önmagát adja, akkor ezzel azt "kockáztatja", hogy a lelke egy valós darabkáját teszi közszemlére. A legbátrabb alkotók a lelkül legsötétebb darabkáit szokták. 
A szemlélő vagy megérti, hogy ez ajándék, hogy ez bizalom, vagy nem...erre senkit nem lehet kényszeríteni. Ahogy mondani szokták, ha nem tetszik, csináld jobban...de addig nagyon kevesen jutnak el, hogy vállalják, amit kapnak, miután akár csak pár száz ember elé szabad prédaként kiállítják a gyermeküket. Számunkra minden alkotásunk olyan, mint a gyermekünk. Belőlünk fakad, benne vagyunk magunk is, benne van a tárgy is, egyfajta vegyes összkép, mégis, leginkább az "tehet róla", aki létrehozta.

TÍz évembe telt, hogy visszaszerezzem azt az önbizalmamat, ami fiatal koromban megvolt, mielőtt anya lettem. Nálam az anyává válás volt az, ami újra rákényszerített az útkeresés rögös ösvényeire, a megváltozott szerepeket a helyükre kellett tennem és ehhez ennyi idő kellett. Ebben rengeteget segített az alkotás, de rengeteget tanított is a számtalan "jóakaró", akik az utam keresztezték. Nekik -mindig elmondom- csak hálával tartozom.
Jómagam azok közé sorolnám önmagam, akik inkább csendes szemlélők. Nem vagyok lázadó típus, nem vagyok hangos. Úgy vélekedem, hogy ebben az életben minden okkal történik, minden helyzet az én érdekemet szolgálja, lehetőséget nyújt a tanulásra, fejlődésre és ezeket mindig igyekszem is kihasználni. Ha nehézségbe ütközöm, az nem dráma, csak egy megoldandó feladat. Végignézem, mit kell megtanulnom belőle és megtanulom, mert nem akarom többször visszakapni. Amikor a social media bejött hozzánk, még én is mindenkinek mindig elmondtam, ha nem értettem vele egyet. Úgy gondoltam, hogy csak az az egyetlen és járható út, amin én járok. És az eltelt tíz évben megtanultam, hogy mindenkinek megvan a maga igazsága. Már nem akarok senkit megváltoztatni, nem az én dolgom. Máshol tartunk az utunkon. Tudom, milyen volt olyannak lenni, voltam olyan. Néha olyan végtelenül öregnek érzem magam...

Nagyjából két évvel ezelőtt majdnem végleg megfeneklettem. Rájöttem, nem csinálhatom ezt tovább. Ki kell engednem magamból, amilyen igazából vagyok, bele kell állnom a helyzetekbe, vissza kell szereznem a bátorságom, hogy kiálljak önmagamért, mert nem retteghetek örökké névtelen idegenek -amúgy teljesen jelentéktelen- véleményétől.
Elkezdtem nyitni a színek felé. Ahogy nyitottam, úgy tért vissza az önbizalmam és úgy kezdtem el kapni rögtön, hogy "ez nem te vagy", "ez nem évis". Már hogy a viharba ne lennék én, hát akkor ki lenne? Egészen skizofrén feltételezés, hogy amit én alkotok, az nem én vagyok, mikor soha nem voltam őszintébb...
Ha azt írjátok, szokatlan, ha meglepő, elfogadom. Ha azt írjátok, nektek nem tetszik, elfogadom. De ha azt írjátok, nem én vagyok, azt nem tudom elfgoadni. Az fáj. Mert akkor ez azt jelenti, hogy nem értitek ezt az egészet...nem értitek, mi történik, mi zajlik bennem...Pedig mindig őszintén leírtam.

Amikor Lakbear Zoli megkeresett ennek a kihívásnak a részleteivel, úgy voltam vele, hogy itt az alkalom...-kapok egy csomagot, amiben javarészt piros holmi van, de semmiképpen se szokványos, és mivel Zoli nagyon jól ismer, számítottam is rá, hogy megcsavarja. Tudtam, hogy mit szeretne elérni és én is ugyanazt akartam, levetni a gátlásokat és olyat alkotni, amilyet eddig még soha. Teljesen függetlenül attól, hogy ti mit fogtok majd szólni, mert tudtam, hogy megosztó lesz...az is lett.
Sokszor megkaptam már, hogy csalódtatok bennem. De nem tudom megérteni, hogyan tud idegen az idegennek csalódást okozni. Nem én okoztam csalódást, hiszen nem is ismerjük egymást a legtöbben igazán, egészen másról van szó.
Elképzeltek valamilyennek az alapján, amit láttok rólam, és ha ebbe nem passzol bele egy másik művem, csalódtok. De nem bennem. Abban a képben, amit ti képzeltetek el, amilyennek ti gondoltok engem.Gyakorlatilag önmagatokban, mert kiderül, hogy nem jól mértetek fel, és én elhiszem, hogy ez dühítő.

Mostanra eléggé erősnek éreztem magam ahhoz, hogy teljesen meztelenül álljak ki elétek. Nem ruha nélkül. A bőröm nélkül. Ezúttal nem voltak falak, leplek, semmi. Eszemben sem volt, hogy rutinból oldjam meg a feladatot, újabb biztonsági játékként. Eljött az ideje, hogy tovább lépjek. 

Szakmailag egyetlen ember van, akinek a szavára adok, akire Mesteremként tekintek, és ez Zoli. Neki akartam "megfelelni", tudtam, hogy mire "kér" ezzel a kihívással és egyszerűen csak meg akartam felelni.

A csomagban piros csipkébe csomagolva piros akril, piros bársonypor, öntapadóra száradó ragasztó, piros 3d toll és lilás fényű máz hatású viaszpaszta érkezett, valamint egy ikon alap, némi fém levélke és csillámos szívek.
Minden feladatom előtt kutatok, hogy kapcsolódni tudjak az anyaghoz, most is ezt tettem. Utánanéztem, hogy mi az ikonok szerepe az orthodox egyházban. Az ikonokon mindig szemből ábrázolt isteni lények, szentek vannak, akiknek az a feladata, hogy összekapcsolják a felsőbb régiót az emberrel, emiatt az ikonokat nem tekintik műtárgyaknak, sem művészeti alkotásoknak.
Ezeknek az információknak a birtokában arra gondoltam, hogy festek. Festeni házat, élettelen dolgokat nem nehéz, azokban nincsen "élet". Arra gondoltam, hogy ha festek, az portré kell legyen, mert ha már csinálom, merüljek bele igazán. Ha már kihívás, ne legyen könnyű, legyen a legnehezebb! Egy portré, szemből.
Egy tanult , zseniális festőművésznek megmutatni életem első portréját...hát...még akkor se lett volna könnyű, ha amúgy a véleménye nem számottevő, de így...
Azt akartam, hogy érezze, én mindent megteszek, jó tanítványa vagyok és nem félek.

A színek és a csillámporos dekor gumi szívek adták az ötletet, hogy ha portré, legyen a szívkirálynő az. Tim Burton világa ihlette, az általa létrehozott Csodaország. 

Aztán azon gondolkodtam, hogyan jelenítsem meg ezt a portrét, hogyan "keretezzem" és eszembe jutott a királynő rózsakertje. A történetben a királynő udvarában számtalan rózsa nyílik, és ez kapóra jött. Újabb elem, amit még soha nem használtam...Egyszerű lett volna csupa bordó rózsával kirakni egy koszorút, de az unalmas. Főleg úgy, hogy közeledik Valentin nap, amire egyébként ez az egész kihívás ki volt hegyezve. De miből alkossak koszorút, amikor a pakkban kapott dolgokkal kell alkotni? Hát fogtam papírhengereket, rövidre vágtam, egymásba dugdostam, és betekertem fekete vatelinnel, majd a piros csipkével a csomagból. Erre rögzítettem a rózsa fejeket. 

Mivel szerettem volna, ha látszik, hogy ez a kapott ikon alap, aszmmetrikusan helyeztem el a koszorún, ellenpontjaképp egy kis decor clay-ből öntött Csodaország táblát tettem alulra, a királynő szemfestékével harmonizáló kékes árnylaatban.
Eztán építettem körbe a virágokkal és rejtettem be a kártya lapokat is, azok nélkül a szív királynő sem lehet  önmaga.
Ezek az apró utalások segítettek talán felismerni, mi a koncepció lényege, de aki nem látta ezt a filmet, természetes, hogy nem feltétlen értette meg az üzenetet.

A piros akrilt a hajhoz és a virágokhoz használtam, ahogyan a piros bársonyport is. A haj "textúráját" a piros 3d toll adta, a királynő köpenyét és a fém levélkéket pedig a lilás máz hatású viaszpaszta színezte meg. 
Ezek élénk színek, ki kellett őket egyensúlyozni komplementer (ellentétes) színekkel, hogy nyugodt, "befejezett" hatású végeredményt kapjak, és ezért a színskála minden részéről rakosgattam oda virágfejeket.
Az i-re a pontot a kis aranyfüsttel bevont korona adta.

_mg_3165.JPG

_mg_3167.JPG

_mg_3169.JPG

_mg_3170.JPG

_mg_3172.JPG

_mg_3176.JPG

_mg_3177.JPG

_mg_3179.JPG

_mg_3180.JPG

_mg_3184.JPG

_mg_3186.JPG

_mg_3187_1.JPG

_mg_3191.JPG

147839429_3967079793344731_8824771517726296661_n.jpgA fogadtatás persze vegyes volt, nem is számítottam másra.
De már nem tört össze, már nem sírtam át az éjszakát a kommentek miatt, mint az elején. Mert azt azért tudjátok, hogy egy-egy meggondolatlan mondat könnyen elveheti egy másik ember kedvét az alkotástól egy életre...Aki alkot, érzékeny. Ezt tessék elfogadni, anélkül nem is menne.

Van, aki idővel megkeményedik, van, aki megtanulja helyén kezelni, abban bízom, hogy én az utóbbi vagyok, nem az előbbi. Nem akarok megkeményedni.
Kiállok magamért, igen.De ez nem keménység, ez az életszükséglet ilyen "háborús időkben". Tudni, mit érsz, és nem adni lejjebb.
Aki szeretne megismerni, annak örömmel állok elébe, de akkor benne van a pakliban, hogy olyasmit is felfedez bennem, aminek nem fog örülni. Ember vagyok, mint mindenki más, nem vagyok se tökéletes, se hibátlan, kár idealizálni. Tévedek, hibázok, és igen, való igaz, hogy a tévedéseimről és a hibáimról nem számolok be túl sűrűn, de azt gondolom, nem is azért vagytok itt.

A Mester virtuálisan megsimogatta a buksim és azt írta, bátor és ügyes kislány voltam.
Életemben nem voltam ilyen szabad, mint festés közben. Könnyen lehet, hogy többet fogok festeni a jövőben, kizárólag a magam örömére. 
Többször kéne kiszakadni a rutinból, a megszokottból, a biztonságosból, mert tanulni önmagukról csak a komfort zónán kívül lehet! A langyos vízben nem...

Többen jeleztetek privátban, hogy szeretnétek megvenni a koszorút, mert értitek, érzitek, hogy számomra mekkora a jelentősége. Gondolkodtam, hogy mi legyen a sorsa és arra jutottam, hogy szeretném elárverezni az ANGYALOK Jótékonysági licit csoportban.
Ott bárkinek lehetősége lesz ajánlatot tenni rá, én pedig vállalom, hogy a legnagyobb ajánlatot tevő jelentkezőnek a saját költségemen elküldöm, ő pedig az adott számlaszámra elutalja a végső összeget, ezzel segítve egy beteg gyermek gyógyulását.
Azt hiszem, ez a történet így lesz kerek...sokat kaptam ettől a feladattól, ettől a koszorútól, és vissza kell adnom belőle,amennyit tudok, általatok.
Végül minden kör bezárul.
Köszönöm, hogy végig olvastátok! BÍzom benne, hogy ez is elindíthat közöttünk egyfajta kommunikációt, egy picit magasabb szinten.
alairas_4.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://bardoczeva.blog.hu/api/trackback/id/tr716421536

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
background-repeat: no-repeat; background-attachment: fixed;