Készülök egy "igazi" poszttal is a témában, de előbb engedjétek meg, hogy leközöljem ezt a bejegyzést, ami elsősorban rólam szól.

Úgy látszik, ez most a mesélősebb posztok ideje.
Tegnap ismét lezárult egy "évada" ennek a remek pályázatnak. Azért szeretem nagyon ezeket az alkalmakat, mert itt esélyem nyílik személyesen találkozni Veletek, akiknek a nevét látom csak az oldalamon nap mint nap.

Mivel mostanában a Szekrénymesék kapcsán kicsit mélyebbre kalandoztunk az emberi lélek bugyraiban, legalábbis az enyémben, ennek a történetnek a mentén haladnék most tovább. Előre szeretnék szólni, hogy ez most tényleg személyes tartalom lesz.
Talán Ti, akik régebb óta követtek, látjátok, hogy nagy változások zajlanak bennem. Az anyaság beköszöntével meg akartam teremteni magunk körül egy olyan védőburkot, amin nem igazán tud senki áttörni. Természetesen magam körül is, erős önvédelmi céllal. Ezért volt a csupa fehér bztonsági játéka, ezért volt a bűbájos csipke és minden olyasmi, amivel nem lehet hibázni, ahol nem kell "merni", csak "tenni", ahol nem kell kockáztatni. 

De ennek az időszaknak vége lett, a gyerekeim nagyobbak, már nincsen rám szükségük minden percben. Bennem pedig a felszabadult időm rengeteg gondolatot indított el. Ahogy az ismerőseim mondták, ráérek már hülyeségeken gondolkodni, de ennek köszönhetően elkezdtem azt érezni, többre vágyom és több is van bennem annál, amint eddig mutattam és amit eddig gondoltam.
Csakhogy ez egy nehéz utazás. Amikor az ember szándékosan elnyomja az énjét és maga is elhiszi, hogy ilyen vagy olyan, akkor nem tudja másról észrevenni a bajt, csak arról, amikor teljesen meghasonul. Így jártam.
Elértem egy olyan ponthoz, ahol már én magam sem tudtam, milyen vagyok, pontosan mit akarok, azt hogyan akarom elérni, és mi a cél. 
Közben jöttek-mentek az emberek az életemben,főleg, hogy a védőburok szétfeslett, mindtől tanultam, nem is keveset és a legutóbbi ilyen esetnél fordult egyet az a bizonyos kocka. Kegyetlenül nagyot csalódtam, de épp erre volt szükségem. Most néhány nappal az események után már úgy tudok visszagondolni a sztorira, hogy igazi, őszinte hálával gondolok rá, amiért darabjaimra tört és a saját poklomba zárt. Mert ebben a pokolban találtam meg azt a rejtett potenciálomat, amit eddig nem használtam fel az alkotáshoz. Itt találtam meg az összes elrejtett félelmem, bizonytalanságom, haragom, amikben iszonyat sok erőt raktároztam el és amik nagyon rég a felszínre akartak már törni. Így eshetett meg, hogy igazat kellett adnom ennek az embernek, akinek valami olyasmi a mottója, hogy csak az a fa érhet az égig, amelynek a pokolban ered a gyökere. Muszáj volt leszállnom a poklomba. A saját, eddig annyira rettegett poklomba, ahol szembe kellett néznem a démonaimmal. Meg kellett semmisülnöm ahhoz, hogy újraéledhessek, de én ilyen vagyok. Minden érzést, amit megélek, maximális intenzitással akarom megélni, így fordulhat elő, hogy elmondhatatlanul boldog vagyok és van olyan, amikor elmondhatatlanul szomorú. 

Az emúlt két hetem erről a folyamatról szólt és nagyon-nagyon nehéz volt, de ha kellene újra vállalnám. Tanulságos és felejthetetlen megtapasztalások, melyek nélkül nem kezdhetnék semmit újra. Mert nem tudnék fejlődni, ugyanitt kötnék ki. 

Én az életem minden történésében igyekszem meglátni az értelmet. Hogy miért történt, mit tudnék megtanulni belőle, mi az, ami segíthetne abban, hogy ez többször ne történjen meg. 
Itt a lecke. 
Én nem csak a fehér bűbáj vagyok, hanem a fekete dráma is, amit tudomásul kell vennem, ha tetszik, ha nem, mert az ember nem tudja megtagadni magát. Csakhogy amikor ennyire a padlóra kerülök, akkor gyakorlatilag a túlélésre játszom és elvesztem minden motivációmat. 
Ez most is így történt, amikor a legsötétebb napom utáni nap került sor erre a díjkiosztóra. 

Nem tudom elmondani, hogy számomra milyen fontos, hogy  ennek a kezdeményezésnek a részese lehetek a kezdetektől. Óriási megtiszteltetésnek élem meg és hát az is. A kollégáim, kollegináim mind olyan emberek, akik elfogadóak, akik szeretettel fordulnak egymás felé. Olyan közeget sikerült megteremteni, ahol "biztonságban" érezhetem magam, ahol a támogatás és a szeretet alapvető fontosságú. Ez az egész olyan nekem, mint egy menedék. 
Attól a perctől kezdve, hogy megérkeztem szombat reggel a rendezvényre, azt éreztem, hogy mindenki szeretettel fordul felém, mindenki mosolyog, mindenki támogat, mindenki boldog, hogy találkozhatunk. Királynőként bánt velem mindenki és ez most lehet, hogy nem túl szakmai, de ebben a lelkiállapotomban az a nap elsősorban ezért volt számomra ajándék.
Mert senki sem tudta, hogy milyen állapotban indultam el, hogy az előző napot végigzokogtam, vagy hogy még reggel a kocsiban is arról beszéltem, hogy én ezt most nem fogom tudni mosolyogva végigcsinálni. És nem csak, hogy végig tudtam, hanem olyan sok energiát és erőt kaptam, amire nem is számítottam. 

Tudom, sokszor mondjátok, hogy számotokra nagyon sokat adnak a posztjaim, akár még segítenek is, amikor elszomorodtok, vagy úgy érzitek, értelmét veszítik a dolgok. Eddig csak legyintettem, mert nem tudtam elképzelni sem, hogy ezt milyen átélni. Egészen a mai napig, amikor is a díjátadó másnapján az alábbi levél fogadott a boxomban:

(A levél a szerző engedélyével, a neve nélkül kerül közlésre.)

Drága Éva!
Hogy én mekkora madár vagyok!
De most komolyan...
Nem tudom értelmesen összefoglalni azt mit érzek De megpróbálkozom vele.
Tudod van az az érzés, mikor valaki az életed része, mármint úgy, hogy több, mint 7 éve követed, lesed az új posztjait, mit történik vele, milyen új technikát próbált, ír le olyan részletességgel, hogy alig várod teljen le a munkaidő és mehess a hobby boltba, alapanyagbeszerzésre. És az, aki semmit nem titkol el, mármint nem irigy arra amit tud, hanem évek óta magas szinten, és mondhatom, számomra a legprecízebb, legkidolgozottabb alkotásokat készíti, ezeknek a készítésének leírását azóta is töretlenül megosztja, és cserébe nem kér mást, csak azt, hogy legyünk bátrak, és próbálkozzunk.
Látod, hogy milyen átalakulásokon megy keresztül, hogy mennyire vagány, hogy nyit az új dolgok irányába, és feketére fest dolgokat, és így te is meglátod a feketében a szépet, és nem félsz tőle és nem azt gondolod, hogy a gyász színe, hanem mersz vele dolgozni.
Olyan inspiráló mások számára, hogy "csak a puszta online jelenlétével" a legmélyebbről is kirángata az embert, mert az alkotásra való ösztönzésével elfeledtet minden rosszat.
Az, ahogy a régi dologat megőrzi és új életet ad nekik.... meseszerű.
És akkor eljön a nap, mikor még mindig el sem hiszem, hogy díjazott vagyok.
És mikor lépkedek az előadó felé, tudom, hogy mindenki, de legfőképpen...a példaképem ott lesz és ennyi idő után személyesen is láthatom a torkom a szívemben dobog.
Belépünk és páromhoz fordulok ott van Ő!!!!
Rámnéz mosolyog: bardóczévi?
Akkora élmény volt ez, hogy nem tudom elmondani.
Az egész átadónak a miliője, Iványi Kriszta könnyedsége, a sok kreatív ember, és a zsűri asztal tehetségei egy helyen és időben, hát én végig vigyorogtam az egészet.
És mikor szólítottak, persze hogy csak arra bírtam koncentrálni, hogy el ne essek,én olyan zavarban voltam, és én marha még csak oda sem fordultam felétek, hogy megköszönjem, hogy különdíjjal jutalmaztatok.

Aztán ami ezt az egész levelet megíratja velem, az az a pillanat, amikor odaléptél hozzám, puszi ölelés, ügyes voltál!

Tudod Éva, ez nekem sokkal többet jelentett, mint a díj, mert nem véletlenül vagy Te az aki.
Követem a többieket is, nagyon ritkán kommentelek, mert csak pillanatokra van kezemben a telefon, náluk is lájkolok de egyikük sem tudta, hogy ki vagyok, csak Te.

Igazából földbe gyökerezett a lábam, és csak néztem bambán, fel se fogtam

Nem is igazán tudom máshogy fokozni az örömem, egyszerűen csak meg akartam mondani, hogy mennyire nagyon hálás vagyok Neked!

Köszönöm

ui: elképesztően dögös nőci vagy!

Ölellek:
xxx

Talán elnézitek nekem, hogy közzé tettem, de muszáj volt azért, hogy érezzétek, a Ti szeretetcsomagjaitok, leveleitek, kérdéseitek, figyelmetek is ugyanolyan gyógyító hatású az én lelkemnek, mint fordított esetben a Tiéteknek az én írásaim. Nem nagyon szoktam erről írni, de van egy kemény fedeles könyvem. Egy naplóm, amibe minden ilyen levelet átmásolok kézzel és nehéz időszakaimban forgatom kicsit.

Emberek vagyunk, esendőek, néha gyengék. 
Nekem meg kell tanulnom elfogadni, hogy bármennyire is próbálom tagadni, hiperérzékeny vagyok. Már nem akarok kevéssé az lenni, mert rájöttem, hogy ez segít az alkotásban és abban, hogy Veletek jobban szót tudjak érteni. Már tudom, hogy sokkal jobban kell vigyáznom magamra, de azt is tudom, hogy merre felé kell lépnem, hogy előre haladjak és ne hátrafelé.

Hálás vagyok a barátságaitokért, a szeretetért, a támogatásért, a sok elismerő szóért, mert talán sokszor eszetekbe sem jut, mennyit számít. Köszönöm a figyelmet és a türelmet, amit felém tanusítotok, pedig tudom, hogy nagyon nehéz velem, főleg mostanában. 

Remélem, hogy még nagyon sokáig leszünk itt, egymásnak! 

Ölellek Benneteket: