by bardoczeva

PURE DESIGN

Szekrénymesék

1. fejezet

2019. január 25. - bardoczeva

A bevezető részben megismerkedhettetek Heidivel, és a történetével, itt az ideje, hogy belevágjunk a mesébe!

Különleges élmény volt a számomra, hogy többen úgy aposztrofáltátok a blogposztot, hogy olyan volt olvasni, mint egy mesét. Pedig akkor még nem is tudtátok, hogy én valódi mesének szánom ezt a történetet. Nyilván ez is ugyanúgy "véletlen", mint ahogy a korábbiak. (Nyilván nem.)

Ott fejeztük be, hogy megérkezett a hölgy (mert biztos vagyok benne, hogy igazi grácia, a koronája is mutatja, nem akárki ő). Nagyjából egy hét telt el, és csak kerülgettem, nem mertem hozzányúlni, úgy éreztem, még nem jött el az ideje. Hülyeséget nem akartam csinálni vele, csak olyan változtatásokat terveztem, amik indokoltak.

Az egyik ilyen sarkallatos pont az, hogy miután pár napig bent állt nálunk, az egész lakásban elkezdett füstölt szalonna (vagy kolbász - tetszés szerint) szaga terjengeni. Persze, sejteni lehetett, hogy a bútorból jön, de ez nem a megszokott doh vagy "öreg-szag" volt, hanem az a "világ életemben olyan konyhában álltam, ahol zajlott az élet, ahol remek sonkák és egyéb húsok lógtak a füstön, ahol hatalmas karéj puha, házi kenyereket szelt a gazdasszonyom a mellkasához szorítva" szag volt ez. Olyan konyhából jöhetett, ahol tégla padló és gerenda fal ölelte körbe, ahol a kis ablakokon ropogós, vastag lenvászon függönyök lógtak, horgolt szegéllyel. Olyan emberek keze alól, akik számára fontos volt a természet, a környezet, akik mindent megjavítottak ahelyett, hogy eldobták volna. Elég Heidi módosításaira nézni, hiszen ki tudja, lehet, hogy nem csak ízlésbeli változás miatt épült be az a két oldal, könnyen lehet, hogy a tartóoszlopok sérülése vagy hiánya miatt kerülhetett erre sor.

Így, vagy úgy, Heidi származási helyére is fény derült, legutóbbi gazdája ugyanis benne hagyta a kutyái oltási könyvét az egyik fiókban. Nem csak a nevében német a lelkem. Hogy hány emberöltőt szolgált ki, arra vonatkozóan csak tippjeim vannak, de az biztos, hogy megfáradt és nem kímélték a megtett utak sem. Érzem benne azt, amit magamban is elkezdtem nem rég érezni, hogy elég volt...nem akarja feladni, szeretne még tündökölni, szeretne még egy életet, újra önmagává válni, szépségeket védeni, tárolni, és tartozni valahová. 
Tudom, ez így kicsit talán zavaros, de a gondolattól, hogy a sorsunk ennyire egy, és hogy egy szekrényhez hasonlítom magam, összefacsarodik a szívem. Talán beképzelem magamnak, de kezdem átlátni, hogy miért kaptam őt, kezdem érteni, mi a dolgunk egymással. Ehhez pedig nem kellett több, csak egy hét és néhány nyugalomban, egymás mellett töltött óra.
Biztosan nevettek rajtam, de ahogy ezeket a sorokat írom, potyognak a könnyeim és csak a végtelen hálát érzem, amiért társamul kaptam őt az előttem álló úthoz. Mert abban biztos vagyok, hogy ha valami ennyire simán megy, ha ennyire könnyen halad, az azt jelzi, jó úton járunk. Nem kellett sok minden a felismeréshez, csak egy kis befelé figyelés, az ösztönökre hallgatás, a megérzések után következő tettek sora és a Gondviselés, aki minket összeboronált.

Mára teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy ahogy én sem akarok tovább ragaszkodni a "régi énemhez", már ő sem szeretne. Azt gondolom, hogy nem feltétlen akkor teszünk jót, ha valamit teljesen eredeti állapotában konzerválunk. Természetes dolog, hogy vannak műtárgyak, amik szentek, amiket nem bántunk, amiket restaurálunk. Ezeket viszont nem nagyon használjuk napi szinten. Nézzük, csodáljuk, hallgatjuk, tanulunk belőle, azonban számtalan verzióban fel is dolgozzuk őket, hiszen nincsen már olyan ezen a világon, amit valaki korábban ne készített volna el. 

De hogy egy picikét más vizekre evezzek, gondoljunk csak a hagyományainkra. Az eredeti formájukban csodálatos, tiszta források, de ahhoz, hogy ne haljanak ki a mindennapokból, alkalmazkodni kénytelenek a folyton változó mindennapokhoz. Fel kell őket frissíteni, az eredeti, "tiszta forrásokból" merítve, így sokkal több emberhez jutnak el, és talán többeket fordítanak az eredeti, igazi formák felé. 

Ezen elv mentén úgy döntöttem, ez a szekrény nem dísz lesz nálunk. Használni szeretném. Azt szeretném, ha sokan, akik meglátják, azt mondják, jééé, ezt így is lehet?
Már nem kérdés, hogy le fogom festeni. Modernizálni szeretném. Azt szeretném, ha azt mutatná, amilyenek mi vagyunk, sőt, önző mód, amilyen én vagyok. Megkérdeztem...őt nem zavarja, szívesen jön velem. 

Ehhez első lépésként egy nagyon alapos tisztításra lesz szükség, amikor az összes elkenődött "sminket" letörölöm az arcáról, közben pedig elkezdünk szépen beszélgetni, és én türelmesen megvárom, hogy meghalljam, amit válaszol.

A fogantyúkat, vereteket, az összes fém elemet leveszem róla. Nem csak azért, mert így, ebben a formában soknak érzem, hanem azért is, mert nem akarok silány munkát végezni. A veretek, zárcímerek alatt is rendbe szeretném tenni a fát, a felületet pedig egybefüggően szeretném kezelni. 
Azt mondtam korábban, hogy nem kezdek neki, mert a hideg zsíroldóval csak nyitott ablak mellett lehet haladni. De kigyulladt a kis lámpa a fejemben, hogy miért kell nekem hideg zsíroldóban fuldokolni, amikor van sütő tisztító sray-m itthon, aminek nincs olyan átható szaga és ugyanúgy zsíroldó.

_mg_4183.JPG

_mg_4176.JPG

_mg_4178.JPG

_mg_4177.JPG

A zsíroldásnak -azon kívül, hogy elveszi a zsírszagot- az is a célja, hogy előkészítse a festék fogadására a felületet. Amikor a fa valamilyen okból zsíros marad, akkor a festék száradás közben nem tud "megkapaszkodni" a rostokon és a száradás közben bekövetkező térfogatcsökkenés következtében megreped a bevonat. Térfogatcsökkenés alatt azt értem, hogy a felhordott festékből száradás közben elpárolog az oldószer (ami megakadályozza, hogy a vödörben kössön meg), így "összehúzódik". Ha meg tud kapaszkodni a zsírmentes felületen, akkor pedig a helyén fog maradni, ezt megígérem. 

Ha megnézitek a képeket közelebbről, szépen látszik a vastag lerakódott kosz, erre bármit tehetnék, az gányolás lenne. Olyan, mintha a tegnapi, lecsúszott sminkre tennék ma újat anélkül, hogy a tegnapit lemosnám. Bocsássátok meg ezeket a párhuzamokat, de azt hiszem, ezzel szemléltethetem a legjobban, bennem is mi zajlik. 
A fogantyúk, címerek levétele nem volt könnyű, nem akartam megsérteni, eltörni ezeket feszegetés közben, türelemre volt szükség, de sikerült. A maguk nemében csodálatos bútordíszek, de én sokkal jobban el tudom képzelni őket valami egyszerűbb vonalú alapon. Akkor igazán tündökölhetnének. Itt elvesznek a sok díszítés között.

_mg_4179.JPG

A tisztításhoz a lidl-ben kapható sütőtisztító sprayt használtam és egy kopott fogkefét. Kicsit hasonlít a meló ahhoz, amikor a hadseregnél büntetésből fogkefével kell padlót súrolni, de higgyétek el, megéri. Olyan, mint egy igazán mély meditáció. Lassan haladsz, de tudod, hogy alapos vagy, nem fogsz hibázni, tökéletes lesz az eredmény, MÉLTÓ hozzád és a bútorhoz.

_mg_4184.JPG

_mg_4186.JPGNem fogok mellébeszélni, amikor belevágtam, a bútorfestésbe, az első festéseim gyalázatosak voltak. A szerelékeket nem vettem le, átfestettem, tönkretettem, funkciójukban károsodtak, akadtak, ragadtak a beléjük került festék miatt. A munkákat összecsaptam, gyorsan látni akartam az eredményt. De ez mára megváltozott. Már nem ezt szeretném, már nem ez okoz örömet. Sokkal inkább, hogy alapos munkát végezzek, aprólékosat, ha épp arra van szükség.

Az alábbi kép jól szemlélteti, mi a különbség a megtisztított fa felület és az eredeti állapot között. Ez nincsen csiszolva még, egyszerűen csak lesikáltam. 

_mg_4190.JPG

_mg_4189.JPG

_mg_4180.JPG

A zárcímerekkel kapcsolatban annyi a hozzáfűznivalóm, hogy a patinájuk ugyan tök szép, de mindenképpen le szerettem volna tisztítani azokat is. A patinát nem feltétlen takarítanám le, de itt a zsír ugyanúgy rárakódott, mint a fára és zavart volna, ha úgy hagyom. Akkor is, ha végül nem kerülnek vissza. 
Ezek megtisztításához Cillit sprayt vettem elő, de tulajdonképpen bármilyen karcmentes súroló anyag megteszi, egy erős körömkefével.

_mg_4200.JPG

_mg_4199.JPGEzzel most minden bizonnyal több hónapig tartó munkát vettem a nyakamba. De pont erre van szükségem. azt érzem, ami most van, amilyen most vagyok, nekem már nem jó. Változnak az idők, velük változom én is. Az organikus minták és formák után a másik véglet, a letisztult, már-már geometrikus látvány kezdett el érdekelni, ami pontos munkát, helyükön levő részleteket és nagyon erős öntudatot kíván. Ennél az új énnél nem nézhető el egy-egy kisebb bicsaklás sem, mert képes tönkretenni az összképet. De ha sikerül, és összeáll, csodálatos ereménye lehet.

Már nem akarom mindenféle "ékekkel" elvonni a figyelmet a lényegről, már nem szeretnék csipkés fátyol alá bújni, már nem akarok biztonsági játékokat játszani. Sem az alkotói tevékenységemben, sem az életemben, semi az emberi kapcsolataimban, sem semmiben. 
Le akarom csupaszítani magam, vállalni akarom azt az énem, amit talán páran már ismertek, de többen még biztosan nem. Bele akarom magam dolgozni minden egyes tárgyba, ami kikerül a kezem alól. 
Ne értsetek félre, nem a "tökéletességre" törekszem, sokkal inkább a sallangmentes, lényegre koncetráló létezésre és a szekrénnyel kapcsolatban is ez a tervem.

Lekerülnek tehát az ékszerei, alaposan megfürdetem, kitisztítom a körme alól a kemény munka során lerakódott piszkot és magamhoz ölelem. 
Onnan pedig kezdődhet az "építkezés".

folyt. köv.

alairas_4.jpg

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bardoczeva.blog.hu/api/trackback/id/tr5214587748

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
background-repeat: no-repeat; background-attachment: fixed;