by bardoczeva

PURE DESIGN

Lakatos Elza: Lóve te keren

2016. január 24. - bardoczeva
Roma régiségkereskedők

Régiségkereskedéssel a magyarországi romák közül főként a nyelvüket és a hagyományaikat leginkább őrző, a hazai cigányság mintegy 15 százalékát kitevő oláh cigányok foglalkoznak. Számukat, akárcsak tevékenységüket és rámenősségüket, legendák övezik, még megbecsülni sem lehet, hányan lehetnek, az azonban bizonyos, hogy a régiségekkel való üzletelést főtevékenységként csak kevesen űzik.

A Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének elnöke, Nagyházi Csaba sem tudja megmondani, hány régiségkereskedő él a fővárosban. Úgy gondolja, hogy száznál is többen lehetnek. A „régiségüzletben” tevékenykedők száma a belső hierarchiában elfoglalt helyüktől függően akár a többszörösét is meghaladhatja a becslésének. A vidéki „felhajtóktól” a piacozókon át egészen a Budapest belvárosában üzletet vezetőkig más-más szinten, de sokan üzletelnek régiséggel. Tevékenységüket egymástól jól elhatárolható, szigorúan hierarchizált formákban végzik: egyesek azért vesznek árut, hogy továbbadják azt kereskedőtársaiknak, mások saját üzletben vagy piacokon árulnak, de akadnak olyanok is, akik a belvárosi üzletek sarkain állva próbálják „elhappolni” a vevőket az üzlettulajdonosok elől. A romák régiséggel leginkább „felhajtóként” – más kereskedőknek az árut nyereséggel továbbadva – kereskednek. A sikeres régiségkereskedők körül kialakult egy holdudvar azokból, akik e tevékenység szegényesebb, kevesebb hasznot hozó változatát végzik, akik – mint például a vidéken élő romák egy része – úgy egészítik ki a jövedelmüket, hogy továbbadják más kereskedőknek az általuk összegyűjtött portékát. A főváros belső kerületeiben mindössze néhány rangos család vezet üzletet. Jóllehet inkább az oláh cigányok kenyérkeresete a régiségkereskedés, ám az üzletelők közt – ha jóval kisebb arányban is – találunk muzsikus cigányokat is: itthon beszerzett áruikat külföldi útjaikon értékesítve egészítik ki jövedelmüket. Budapesti belvárosi üzlettel tudomásom szerint csupán egy antik hegedűk adás-vételére szakosodott muzsikus cigány rendelkezik.

Célszerű praktikák


A legtöbb régiségkereskedő a legalitás és az illegalitás keskeny határmezsgyéjén próbál „pénzt csinálni” (lóve te keren). Ezért aztán nehezen is álltak kötélnek, amikor az üzletről faggattam őket. Hosszas unszolásra mégis beadták a derekukat, még ha a szavaikat névvel nem is vállalták. Nyilvánvaló, a régiségkereskedőnek az érdeke, hogy a lehető legolcsóbban vásároljon árut, és azt minél nagyobb haszonnal adja tovább. „Az üzletben nincs testvérség, sem barátság” – hangoztatják. Sőt a kívülálló számára tisztességtelen eszközök bevetése sem erkölcstelen.

Rendkívül fontos, hogy milyen benyomást gyakorol a kereskedő az eladóra. A rámenősség semmi esetre sem jó üzletpolitika, mert az eladó rájöhet: a kereskedő mindenáron meg akarja kaparintani az árut. A hozzá nem értő tulajdonosok – mondjuk, egy, a nagyszülők hagyatékát megöröklő fiatal házaspár – tájékozatlanságát kihasználva mindenekelőtt az igazán értékes régiség megvásárlására törekszenek, még akkor is, ha a tulajdonosnak egyébként nem áll szándékában azt eladni. A sokat érő antikvitás megszerzésének számos, nem kizárólag a romák által használt módja van, melyek minden esetben az eladó megtévesztésére szolgálnak.

Egyik bevett praktikájuk, hogy a tulajdonos által értékesnek vélt árut viszonylag „jó pénzen” megvásárolják, cserébe viszont a mit sem sejtő eladót arra kérik, hogy egy kis „értéktelen apróságot” potom pénzért vagy a jó üzlet megpecsételéseként ráadásként adjon oda nekik. Mindezt úgy bonyolítják, hogy az eladó nem jön rá, hogy a „kis semmiség” valójában értékes antikvitás, és hogy az előző üzlet is emiatt köttetett. Másik furfangjuk, hogy előreküldik egy társukat tárgyalni. Az eladónál először jelentkező kereskedő irreálisan alacsony vételárat ajánl, így az üzlet természetesen nem jön létre. Ebben a lelki szituációban a közvetlen ezután érkező kereskedőnek, aki sokszor csak „véletlenül toppan be”, már nyert ügye van: többet ígér, és az áru az ölébe hullik. Persze akad olyan is, aki jobb híján, az eladó önérzetét megsértve, őt felbosszantva manőverezik. „Mit akar maga eladni, ilyen rossz áruval akarja az embereket becsapni” – mondogatják ilyenkor. A felbőszített vagy elbizonytalanodott eladó ilyenkor olyan üzletbe is belemegy, amitől hideg fejjel egyébként elállna. Az eladó megtévesztését szolgálja az is, amikor például hamisítottnak mondják a különben értékes régiséget. Ezt a trükköt főként a festményeknél alkalmazzák.

Árverésen a romák ritkán vásárolnak, mert az ottani árakat túl drágának találják, illetve nincs befolyásuk rá. Viszonteladóként vagy megfigyelőként viszont szívesen járnak ezekre az alkalmakra, mert úgy gondolják, kollégákkal találkozva hasznos információkhoz juthatnak. Itt beszélik meg például, hogy kitől mit érdemes vásárolni, kinek mit érdemes eladni. A régiségkereskedők seregszemléje a havonként megrendezett győri és a pécsi országos vásár. Bár a harminc-negyvenezer forintos kiadással járó utak kiszámíthatatlan haszonnal járnak, a roma kereskedők mégis gyakran vállalják. Külföldre a magas vám miatt – egy-egy kivételtől eltekintve – nem járnak árut vásárolni. Néhányan ugyan kiutaznak Romániába, hogy apróbb régiséget az autójukban elrejtve vámmentesen hozzanak be, de a tekintélyesebb kereskedők már nem kockáztatnak.

Piaci kilátások


Időről időre borús jóslatok kapnak szárnyra a szakma haláláról, a külföldiek megállíthatatlan piaci térnyeréséről, ám az agónia egyelőre nem érzékelhető: a legtöbben a kereskedés előtt nagy jövőt látnak.

A régiségkereskedés több mint egy szakma, a vérbelieknél már életmód, sőt szenvedély. A biztos megélhetés megteremtésén túl a tradicionális értékek legfontosabbikát, a szabadságot, a függetlenséget is biztosítja a romáknak. Mivel nincsenek helyhez és időhöz kötve, így a megszokott főnök-beosztott viszonyból eredő kötöttséggel, kiszolgáltatottsággal, esetlegesen a megaláztatással sem kell számolniuk. Feszítő kényszer marad viszont az állandó mozgás, a kemény munka, szakmai felkészültségük folyamatos bővítése és az üzleti kockázat felvállalása.

R. J. Budapest XI. kerületében élő roma régiségkereskedő például úgy gondolja, hogy a „génjeiben hordozza” a szakmát: az oláh cigányok, különösen a lókereskedéssel foglalkozó lovárok, évszázadok óta üzletelnek, így a régiségkereskedés sem lehet tőlük idegen. Azért kevesebb a zenész cigányok között a régiségkereskedő – állítja –, mert a kereskedés nem tartozott hagyományos mesterségeik közé, többségük alkalmazottként dolgozott és dolgozik. Az szocializmus időszakában állami vállalatoknál elhelyezkedő, de amellett lókupeckedő és régiségkereskedő férfi a rendszerváltást követően már mint vállalkozó folytatta tovább a tevékenységét. Önmagát képezve, könyvtárakban kutatva, művészettörténészek segítségét kérve tanulta meg a szakmát.

R. J. azon kevesek egyike, aki nem jár vidékre. Az Ecseri úti piac egy kis üzletében árulja portékáját. Többségében fővárosi „felhajtóktól”, illetve közvetlenül az eladóktól vásárolja az árut, amiért többet kell fizetnie vidéki utakat is vállaló társainál. Úgy gondolja, hogy az újgazdagok hozzáértő vásárlók, többségük befektetésként vesz régiséget. (L. Zs. viszont éppen ezért nem tartja őket hozzáértő vásárolóknak: többségük „telibe” vesz, azaz többet fizetnek az áruért, mint amennyit az valójában ér.) A vállalkozás sikerének kulcsa véleménye szerint a korrekt üzletmenet: „Ahová egyszer már beengedtek és letettem a névkártyámat, úgy kötöm meg az üzletet, hogy oda akár tíz év múlva is visszamehessek.”

Gógyi vagy exkommunikáció


Alaptevékenységüket általában más kereskedői tevékenységgel egészítik ki: autók adás-vételével, ingatlanok cseréjével vagy ékszerekkel, ruhákkal kereskednek, esetenként a nem roma kereskedőkhöz hasonlóan orgazdaként is működnek. A lopásból származó áruért piaci értékénél jóval kevesebbet fizetnek, mert az értékesítésével jókora kockázatot vállalnak. Ha ugyanis orgazdaság miatt büntetőeljárás indul egy oláh cigány régiségkereskedő ellen, annak semmiképp sem szabad bevallania, hogy melyik romától vette az árut. Ezt a közösség árulásnak tartaná, ami súlyos következményeket vonhat maga után. Ha a cigány törvényszék bűnösnek találja, az a közösségből való kiközösítésével jár együtt. A kereskedő, akiről utóbb kiderül, hogy lopott áruval seftelt, többnyire kieszel valamilyen „okosságot”, hogy a bűnügyben megvédhesse magát, mondjuk, hogy egy ismeretlentől vásárolta az árut az Ecseri piacon, vagy eladóként megjelöl egy korábban már elhunyt családtagot.

Mint ahogy arról a Műértő 1999. áprilisi száma beszámolt, 1998 második felében budapesti árveréseken több Rippl-Rónai-hamisítvány bukkant fel. A szálak minden esetben egy kaposvári roma régiségkereskedőhöz, D. F.-hez vezettek. A Napi Gazdaság 1999. március 5-ei száma arról tudósít, hogy D. F. kilenc hamis képet értékesített összesen 27 millió forintért. Az országos botrány kapcsán elhíresült kaposvári roma régiségkereskedő is feltehetőleg a „romani gógyit” (a cigány észjárást) használva taktikázott, amikor azt állította, hogy ő valódinak tudta az általa eladott képeket, amik az édesapja hagyatékából származtak.

Miután a kereskedés elitváltozataival – mint például a régiség- vagy az autókereskedéssel, a fémhulladék-gyűjtéssel – kimondottan nívós életforma biztosítható, ha keveseknek is, de a rendszerváltást követő évtizedben éppen ez az egyik legmarkánsabb útját kínálta a romák polgárosodásának. Paradox módon a hagyományos életformát, a tradicionális roma értékeket a roma régiségkereskedők mégis ugyanolyan erősen őrzik, mint a falvakban élő jóval zártabb oláh cigány közösségek.

Családi üzlet 

A régiségkereskedés, akár más tradicionális roma tevékenység, családi alapon szerveződik: apáról fiúra száll, és az egész család részt vállal benne. Miután a gyermekek magától értetődő természetességgel nőnek bele a szakmába, kézenfekvő, hogy egy 20-22 éves fiú már édesapjától függetlenül, önálló vállalkozóként dolgozik. „Már 12 éves koromban odavett édesapám maga mellé – emlékezik egyikőjük –, hogy tanuljak, de az apróbb munkákat is elláttam: céduláztam, pakoltam.”

A régiségkereskedő oláh cigányok gyermekeiket pubertáskoruktól kezdve kis felnőttként kezelik, így korán elsajátítják azokat a viselkedésmintákat, amelyek meghatározzák a közösségen, illetve a családon belüli szerepeiket. A lányok főznek, takarítanak, kisebb testvéreik gondozásában segédkeznek, a fiúk többnyire apjuk mesterségét veszik át, azaz jártasságot szereznek az üzleti életben. A régiségkereskedők más oláh cigányokhoz hasonlóan úgy gondolják, hogy az iskolának csupán annyi a feladata, hogy segítse a mindennapi élethez elengedhetetlenül szükséges alapismeretek elsajátítását. Ez azt is jelenti, hogy nagyobb gyermekeiket már nem kényszerítik az iskolai lecke elkészítésére, inkább a közösségi normáknak megfelelő, gyakorlati életre készítik fel őket.

A hatékony munkavégzés érdekében a vállalkozás kiegészítő feladatait a családtagok látják el. Az asszonyok a postaládába teszik a szórólapokat, reklámanyagokat (céduláznak), a fiúgyermekek a cipekedésben segédkeznek. A közösségen belül tekintélyt csak a legjobbak, a legnagyobb szakmai sikereket magukénak tudók vívnak ki. Ők már megengedhetik maguknak, hogy saját kedvtelésükre, az értékesítés kényszere nélkül értékes portékákat tarthassanak otthonukban.

A csupán néhány családból (állítják, hogy Pesten öt van ilyen) álló roma régiségkereskedő elitben akad írástudatlan is, aki megfigyelőképességének, fáradhatatlan tudásvágyának és kiváló üzleti érzékének köszönheti sikereit. Ebbe a társaságba nagyon nehéz bekerülni: érthetően foggal-körömmel őrzik megszerzett pozícióikat. L. Zs. huszonéves kereskedő szerint ide kizárólag kapcsolatok és házasodás révén lehet bejutni. Kamatoztatható kapcsolatok és tőke nélkül egy kezdő vállalkozónak szinte esélye sincs arra, hogy a szakmában maradhasson. A régiségkereskedők belső hierarchiájának szigorúságára egy példa: az egy szinten álló kereskedők nem törekszenek egymás pumpolására, ám ha egy ismeretlen kereskedő a legsikeresebbektől, a legjobbaktól vásárol, nem bűn az illetőt megkopasztani, és az áru valódi értékének akár ötszörösét is elkérni.

F. E. például a kilencvenes évek elején főként vidéken házalt olasz konyhai edényekkel, eközben két évig régiségkereskedéssel egészítette ki jövedelmét. Tőke hiányában árucserével jutott régiséghez, edényeket adott egy-egy ócska, réginek tetsző bútorért. A különösebb szakértelem híján megvásárolt árut továbbadta más, „valódi” kereskedőknek. Vevői főként nem cigányok voltak, romákkal azért nem tudott üzletet kötni – állítja –, mert bagóért akartak az áruhoz jutni. Tőke és felhajtók, azaz beszerzőhálózat nélkül F. nem tudott üzletet nyitni, de olykor-olykor azért még ma is kereskedik antik tárgyakkal. A kereskedők véleménye szerint az áru valódi értékének csupán a tíz százalékát ígérik azoknak az embereknek, akik nem tartoznak a „klánhoz”. Így a szakmát is nehéz megtanulni, mert a rutinos kereskedők családtagjaikon kívül másoknak nem adják át tapasztalataikat, fétve óvják a saját piaci helyzetüket.

F. E.-nél jóval kedvezőbb feltételekkel indulhatott a kereskedői pályára a többgenerációs zuglói régiségkereskedő családból származó L. Zs., aki kora gyermekkorától tanulja a szakmát, és fiatal kora dacára máris sikeres üzletemberré vált. „Zuglóban és Kispesten a romák többsége valamilyen formában a régiségkereskedésből él” – becsüli (valószínűleg erősen túl) L. Zs. a régiségkereskedés szerepét a fővárosi romák életében. Éves forgalmát ő sem árulta el, azt viszont elmesélte, hogy egyetlen műtárgy értékesítéséből származó legnagyobb haszna az egymillió forintot is meghaladta. Ilyen nagyságrendű nyereségre azonban évente vagy kétévente egyszer számíthatnak, átlagos heti keresete 50 és 200 ezer forint közötti, de előfordul az is, hogy hetekig csak 5-10 ezret keres. Bár lakása főként régiségekkel van berendezve, nagyobb értékű műtárgyakat nem gyűjt.

Társaihoz hasonlóan szórólapokon, újságokban hirdeti vállalkozását. A régi festmények mellett porcelánokon és szobrokon kívül bronzot, csillárokat, csipkét, sőt festett porcelánbabákat is árul. Ha kell, vidékre is leutazik az áruért, melyet az Ecseri úti piacon, saját pavilonjában vagy az ugyanott bérelt asztalán árul. Vásárlói külföldiek és újgazdagok, de előfordul, hogy továbbadja áruját más kereskedőnek. A vidéki utakra mintegy 15-20 százalékában „link” hívást kap, azaz az eladó nem megfelelő minőségű árut kínál, vagy sokat kér. Ha más kereskedő már járt előtte, nem találta megvételre alkalmasnak a kiszemelt árut, akkor ő is eláll a vételtől. Az eladás szándékának komolyságát szinte minden alkalommal néhány perces telefonbeszélgetés alapján kell kiszűrnie.

A „jó kereskedő” egyik legfontosabb ismérvének a korrektséget tartja: a becsületesség a kollégákkal szemben kötelező, ha valaki hitelt kér, időben meg kell adja. Ha nem ezt tenné, annak híre menne, többé senki sem üzletelne vele, sőt szóba sem állnának vele a romák. Az eladókkal szemben már nincsenek ilyen erős erkölcsi szabályok. A fiatal kereskedő róluk csak annyit mondott, gyakran előfordul, hogy nem engedik be őket, ekkor segíthet a megnyerő modor és a rátermettség.

Az idő lóvé

Több roma régiségkereskedő számolt be arról, hogy az „eladók” megtámadták őket, abban a reményben, hogy sok pénzzel járnak üzletelni. Ezért aztán csaknem mindegyik önvédelmi fegyverekkel felvértezve járja az országot. Előfordul, hogy betörőnek, besurranó tolvajnak vélik őket. A cigány régiségkereskedőkkel szemben jóval nagyobb a bizalmatlanság, mint a nem cigányokkal – állítják –, sőt van olyan is, aki visszalép az eladástól, ha a kereskedő cigány.

A Pest megyei Felsőpakonyban élő Sztojka József 30 éve régiségkereskedésből él, a szakmát édesapjától tanulta. A budapesti Nagykőrösi úti használtcikk-piacon árul, üzlethelyiséggel nem rendelkezik. Vásárlói főleg viszonteladók, elvétve műgyűjtők. Miután kevés forgótőkével rendelkezik, kénytelen gyorsan kisebb felárral eladni áruját, hogy mielőbb megvehesse a következő tárgyakat. „Nincsenek fényes üzleteink, mert ahhoz idő kellene, nem tudunk két-háromszáz százalékos haszonnal dolgozni, mint a viszonteladók” – állítja. Ha kell, az ország bármely pontjára leutazik az áruért, romáktól ritkán vásárol, mert azokon a helyeken rendszerint megelőzik. A vidéki romák ugyanis a jobb üzlet reményében szívesebben adják tovább nem roma kereskedőnek az általuk összegyűjtött ódon tárgyakat. A romákkal már azért sem üzletelnek, mert a „cigány ugyanolyan ravasz, mint én”. Legkönnyebben vevőt az ezüsttárgyakon kívül a biedermeier bútoroknak és a régi díszóráknak talál, de meglepő módon kortárs festményekkel is foglalkozik.

Sztojka a legtöbbet egy faliórán kereste még az 1980-as években, melynek értékesítéséből 150 ezer forint hasznot húzott. Éves forgalma üzleti titok, annyit azonban elárult, hogy az alacsony jövedelmű kereskedők közé sorolja magát. Véleménye szerint a kereskedőnek jó vevőkör nélkül nincs esélye, ajánlott a vállalkozói szférában vagy az újgazdagok között kamatoztatható kapcsolatokat kiépítenie.

A roma kereskedőnek leginkább a házalásban és az emberekkel való alkudozásban van gyakorlata, ebben jobbak Sztojka szerint a nem roma társaiknál. Úgy gondolja, hogy azoknak a kereskedőknek van jövőjük, akik nagyban „csinálják a régiséget”: sok pénzük van, árveréseikre nemzetközileg elismert külföldi üzletemberek is elmennek. „Mindezzel együtt a romák ilyen szinten sosem fognak kereskedni” – véli Sztojka.

A ranglétra tetején

Mint minden más roma csoport, a régiségkereskedők is önmagukat helyezik a belső hierarchia csúcsára. Alapvető értéknek a gazdagságot tartják, ennek eléréséhez pedig szerencse és ügyesség kell. Ha egy roma kétkezi munkájából és nem az „okosságából” él, számukra az annyit jelent, hogy híján van olyan alapvető tulajdonságoknak (ilyen pl. az élelmesség), melyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy tiszteljék őt. A roma régiségkereskedők többsége lenézi az olyan oláh cigányokat, akik szabadságuktól megfosztva „gádzsó”, azaz nem cigány munkahelyeken dolgoznak, mert úgy gondolják, hogy azok nem élnek igazi cigány módjára.

Főként a régiség- és a színesfém-kereskedők, az oláh cigány kereskedőelit szervez házasuló gyermekeinek több millió forintos kiadással járó esküvőket. A látványos pénzszórás – az, hogy a menyasszony fejére aranykoszorút helyeznek, vagy hogy a menyasszonytánc közben a férfiak körbetáncolják a menyecskét, és zsebükből kötegével tízezreseket vesznek elő, és azzal dobálják őt – ugyanolyan státusszimbólum, mint a nyugati autó vagy a drágaköves ékszerek. Ugyanilyen reprezentációs céllal tart a régiségkereskedők majd mindegyike „barátnőt” a felesége mellett. Közösségen belüli tekintélyüket növeli, ha maguk közül való, „romnyi”, azaz oláh cigány szeretőjük van. Ezzel együtt elmondható, a férfiak életében a feleségük és a családjuk a legfontosabb, a „barátnő” másodlagos csupán. Feleségeikre azonban már egészen más erkölcsi szabályok vonatkoznak, a férj közösségen belüli tekintélyét ugyanis asszonya hűtlensége jelentősen alááshatja: az a férj, aki megbocsátja asszonya hűtlenségét, elveszti a közösség előtti becsületét. A hűtlen asszonyt a cigány jog szerint férje megcsúfíthatja, levághatja a haját vagy eltorzíthatja az arcát.

Egymás közt

Mind az oláh, mind a magyar cigányok saját közösségeikben házasodnak. Felmérések szerint a cigányság és a többségi társadalom közötti vegyes házasságok aránya magasabb, mint a különböző roma alcsoportok között kötött házasságoké. A házasodási szokások merevségére valamennyi roma csoportra jellemző, és az egyes nagyobb csoportokon belüli alcsoportok között is gyakran átjárhatatlanok a falak: az adott csoportok tovább rétegződnek például foglalkozások szerint, vagyoni helyzet vagy nemzetségi rendszerek alapján. A lovárok például ritkán kötnek házasságot a szintén oláh cigány eredetű csurárokkal. Az oláh cigányok többsége megveti azt a romnyit (oláh cigány asszonyt) vagy romeszt (oláh cigány férfit), aki párjául magyar cigányt választ, a nem cigányokkal kötött házassággal szemben viszont elfogadóbbak. Ugyanilyen nehezen képzelhető el az is, hogy egy muzsikus cigány fiú oláh cigány lányt vegyen feleségül. A régiségkereskedők gyermekeiknek többnyire maguk közül vagy a roma kereskedőelitből választanak házastársat. Miután a házasságok főként vagyoni alapon köttetnek, ritkaságszámba megy, hogy egy régiségkereskedő fiú elvegyen egy szegény családból való cigány lányt.

A szülők sokszor már gyermekkorukban egymásnak szánják a fiatalokat. A házasság sikerét biztosítandó, úgy gondolják, hogy azok a gyermekek, akik kiskoruktól tudják, ki lesz a párjuk, már gyermekkorukban „egymáshoz szoknak”. Az udvarlás időtartama rövid, alapszabály, hogy a fiatalokat sohasem hagyják magukra. A szöktetést megelőzendő, moziba vagy cukrászdába menvén kisebb testvéreik kísérik őket. A fiatalkori férjhez adás bizonyos értelemben kulturális kényszer is: cigány lány csak szűzen házasodhat, erre viszont annál nagyobb az esélye, minél fiatalabb. Elrettentő példaként szolgálnak azok a szájhagyomány útján terjedő történetek is, melyekben a tisztátalanul férjhez menő leányok sorsát taglalják. Az a menyasszony, aki (fején a szűziességet jelképező mirtuszkoszorúval) tisztátalanul áll a templomi oltár előtt, szerencsétlen lesz egész életében. Intő jel, ha a menyasszony fejéről leesik a koszorú, vagy rosszul lesz a templomban. Amennyiben kiderül, hogy a leány nem szűzen ment férjhez, a fiús szülők visszakérhetik a lakodalom tetemes költségeit. Ha a szülők nem tudnak megegyezni, kérhetik a romani krisz (cigány törvényszék) összehívását.

Egyes régiségkereskedő családokban szokás a leányvásár is. A romák úgy gondolják, hogy „a lánynak csak egyszer van szüzessége, ha elveszti, kevesebbet ér”, így aztán a házasságot megelőzően a lány családjának bánatpénz jár. Ennek összege néhány százezer forinttól egészen több millióig terjedhet. A megvásárolt leányoknak kisebb lakodalmat rendeznek, mint a szűzen férjhez menőknek. Az oláh cigányok úgy tartják, ha egy lány nem kerül férjének pénzébe, azt nem is becsülik meg, mert „ami könnyen jön, az könnyen is megy”. Érdekesség, hogy míg feltétel nélkül ragaszkodnak a templomi esküvőhöz a 14 év alatti lány esetében is, addig még a legfelvilágosultabb fővárosi családok sem tartják fontosnak az anyakönyvvezető előtti szertartást. (Ennek praktikus oka persze sokszor az, hogy a menyasszony még gyerek.) Az elvált asszonyok férjhez menési esélyei jóval rosszabbak, mint a leányoké: általában elvált, többgyermekes apák keresik kegyeiket. A szép külsővel rendelkező vagy a „megélhetős” (talpraesett) elvált asszony azonban hamar társra lel.

Öltözködési szokásaik, megjelenésük alapján a roma régiségkereskedők önmagukra nézvést csupán részben tartják kötelezőnek a hagyományos életszemlélettel járó íratlan szabályok betartását: még az idősebbek is elegánsan, nyugati ruhákba öltözködnek. A budapesti kereskedő ápolt, szaunába, manikűröshöz jár, kevés ékszert hord és divatos ruhát visel, kalapot azonban (szemben a vidéki oláh cigányokkal) nem hord. Ezzel együtt asszonya hosszú hajú és bokáig érő szoknyában jár. Míg a falvakban élő oláh cigány asszonyoknál tabu a haj festése vagy a smink használata, a pesti kereskedő felesége többnyire vörösre festi a haját, melyhez szolid smink párosul. (Teszik ezt annak ellenére, hogy az oláh cigányok többsége úgy gondolja: azok az asszonyok festik vörösre a hajukat, akik mások előtt nem cigányként kívánják feltüntetni önmagukat. Ez pedig a magyar cigányoknál szokás.) A vidéken élő kereskedő öltözéke még jobban őrzi a hagyományokat, asszonya virágos kendőben és tarka szoknyában jár. Mindegyikük (a pesti is) használja az oláh cigány nyelvet, annak is a lovári dialektusát.

Köztudott, hogy a hagyományőrző cigány közösségek nem engednek betekintést belső életükbe, különösen igaz ez, ha a kíváncsiskodó nem roma. Persze akad példa arra is, hogy gádzsó – azaz nem cigány – embert maguk közé fogadnak. Újvári József, a Budapest XIV. kerületében élő nem roma kereskedő például az állami gondozottként vele együtt felnövő roma barátjának, illetve annak feleségének köszönhetően ismerte meg a roma régiségkereskedőket. Az újonnan szerzett kapcsolatait kamatoztatni tudó Újvári autodidakta módon régiségkereskedővé képezte magát, és hét éve működő vállalkozásában képeket gyűjt leginkább. „Azért fogadtak be a romák maguk közé – állítja –, mert ismerem és tiszteletben tartom a hagyományaikat. Ezekben a családokban, sőt a nagyobb közösségen belül máig erős az összetartás, egymást kölcsönösen segítik, ez a mentalitás köztünk, magyarok között mára már kihalófélben van.”

Krisz és patyiv

Az oláh cigány közösségek – így a régiségkereskedők – belső rendjét is a cigány törvényszék, azaz a „romani krisz” szabályozza. Ezek a közösségek belső konfliktusaikat többnyire egymás között intézik el, a döntéseket nem bízzák az állami igazságszolgáltatásra. A romák által bíróságnak tekintett, sajátos törvénykezési eljárásnak szigorú szabályai vannak: az idősebb férfiakból álló testületet mindig a sértett fél kérésére hívják össze, abból csak haragosok (és természetesen a nők) vannak kizárva, a rokonok nem. A konfliktusok békés rendezését szolgáló cigány törvényszék főként nőkkel kapcsolatos és vitás üzleti ügyeket tárgyal, ítéletében általában pénzbüntetést szab ki, azaz a kárt térítteti meg. Miután a krisz előtt mindkét fél elmesélte a vitás ügyet, a törvénykezés olykor templomban történő eskütétellel történik. Az eskü során mindkét fél megesküszik arra, hogy a lehető legnagyobb átok érje, ha nem mond igazat. Ha a szertartás lakásban zajlik, a földre fektetnek egy Szűz Máriát ábrázoló képet. Az eskütevőnek fekete kendő van a vállán, a legkedvesebb gyermekét ölébe fogva a kép elé térdel, és a jobb kezének a mutató- meg középső ujját a képre téve az esküdtető szövegére csak annyit mond: ámen. A krisz ítélete ellen fellebbezni nem lehet. Aki nem tartja be azt, kiközösítik.

A cigány törvényszék testülete egy roma régiségkereskedők közötti vitás üzleti ügyről tárgyalt nemrég Újpalotán. Abházi József, a helyi önkormányzat képviselő-testületének tagja, egyben a Rom Som szervezet vezetője a „peres ügyről” elmondta: két régiségkereskedő közösen végezte tevékenységét, együtt „üzleteltek”. Egyik üzleti útjukon egy értékes festmény megvásárlásával kísérleteztek — mindhiába. Ezt követően egyikőjük a kép tulajdonosánál hagyta névjegykártyáját azzal, ha az mégis meggondolná magát, telefonon hívja fel őt. Néhány hónap múlva egy véletlen folytán aztán kiderült: társát megkerülve vásárolta meg a képet. Ezután a pórul járt társ többször arra kérte, hogy a közösségükben elfogadott, és a „patyivnak” (tisztességességnek) megfelelő szabályok szerint járjon el: felezzék el a kép továbbadásából származó hasznot. Érvelése szerint üzleti útjaikon az alkudozástól egészen az eladásig mindent közösen végeztek, a kiadásokat is így fedezték, a nyereséget pedig felezték. Azzal, hogy társa a képvásárlásnál megkerülte őt, tisztességtelenül járt el. Az eljárás szabályai szerint a társát megkárosító kereskedőt a cigány törvényszék megesketi, hogy mennyi volt a kérdéses kép eladásából származó haszna. Az esküt szentnek tartják, alapszabály, hogy az esküt tévőnek még akkor is hinni kell, ha az nyilvánvalóan hazudott. A hamis eskü ugyanis azt feltételezi, hogy az esküt tévőnek még a gyermekeinél, a testvéreinél is fontosabb, hogy az adott ügyben úgy tűnjék fel, mint aki a tisztességesség szabályait betartva járt el. A hamis eskü alatt tett átkok valamikor úgyis beteljesednek – vallják a romák –, melynek az a szomorú következménye, hogy ártatlanok bűnhődnek az esküt tévő vétkeiért. 

A bejegyzés trackback címe:

https://bardoczeva.blog.hu/api/trackback/id/tr948308046

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
background-repeat: no-repeat; background-attachment: fixed;