Eljutottam oda, hogy végre kezdem látni ennek a szekrénynek a lelkét. Hogy ő milyen szeretne lenni...érdekes dolog ez...a hozzám kerülő bútorokkal mindig beszélgetnem, foglalkoznom kell kicsit, hogy elkezdjem megismerni, milyenek is ők és meghalljam, amit súgnak.
Szép feladat egy éveken át elhanyagolt és mellőzött lelket újra megnyitni, amikor már azt hitte, csak tűzifának lesz való ebben az életben....és most egy csodaszép lelkű kislány (majd később nagylány és remélem egyszer majd nagymama) mindennapjaihoz fog tartozni.

Ő nem úgy fog járni, mint a karácsonyfa az erdőben, aki vágyja az éket, de a gyors tündöklést a vég követi...ennek a szekrénynek most kezdődik a hozzánk fűződő meséje...és nagyon remélem, hogy hosszú történet lesz belőle.

    

Ma nem csináltam mást, mint fogtam a csiszológépem és egy erős gyökérkefét, majd nekiestem a fának...a fronton minden festéket sikerült leszednem. A fém díszítéseket egyelőre egy drótkefére hajazó fejjel csiszoltuk meg, de túl durvának látom, még átgondolom...amíg lehet törekszem rá, hogy elkerüljem a kromofágot...

    

Végre a talpára állítottuk a kegyelmes asszonyt, bár egyelőre tégla helyettesíti a hiányzó lábat, de már így is sokkal jobban fest szegény.

    

Láthatóan a legnagyobb kárt az ázás okozta rajta, az egyik sarka, sajnos pont elöl jelentősen megszenvedte a gondatlanságot, de ki fogom javítani.

    

Lassan kezdem látni a fényt az alagút végén, bár még a fiókok is kegyetlen állapotban vannak, a kint léttől eláztak ők is, és mivel az egész szekrény meg van kicsit ereszkedve középen, nem is mennek be a helyükre. Az új ragasztás és némi gyalulás után újra próbálkozom majd. A hatalmas lyukakat az elején pedig fa pasztával töltöm majd ki.

UPDATE: az előzmények ITT, a folytatás pedig  ITT olvasható!